1919 tavaszán a gazdasági nehézségek egységbe kovácsolták a különböző szakmák képviselőit. A híradó megörökítette a pincérek sztrájkját, valamint humoros rajzanimáció illusztrálta a bérkocsissegédek munkabeszüntetését is.

A jobb munkafeltételekért tüntető dolgozók ekkor még nem sejtették, hogy néhány nap múlva nagy fordulat következik be az országban...

A köztársasági elnök fogadószobája és dolgozószobája a Nemzeti Palotában

Az őszirózsás forradalom győzelme után nem sokkal, 1918. november 21-én jelent meg egy rövid hír arról, hogy a budai királyi vár a Nemzeti palota elnevezést fogja kapni, s dísztermeit múzeumi célokra fogják átengedni. Addig is a dunai frontot egész hosszában a hadügyminisztérium és a pénzügyminisztérium ügyosztályai foglalták el. A krisztinavárosi szárnyba szintén különféle hivatalokat költöztettek. A kabinetirodába a külügyminisztérium került, ott dolgozott naponta bővülő apparátussal. A középszárny azon részén, amelyben Károly király lakott korábban, Linder Béla miniszter rendeletére pompás termeket nyitottak meg arra a célra, hogy az érkező francia tisztekkel tárgyalhassanak. A második emeletet katonai irodák számára foglalták le átmenetileg. A harmadik emeleten 50 szobát bocsátottak a népjóléti minisztérium részére. A déli szárnyban helyezték el a nemzetiségi minisztérium apparátusát. Mellette, József főherceg egykori lakosztályában készültek kialakítani az akkor még miniszterelnök Károlyi Mihály hivatalos fogadó helyiségeit. Érdekes módon az új köztársaság megfeledkezett az udvari hivatalok feloszlatásáról, ezek a hivatalok pedig elfeledkeztek a forradalom tudomásul vételéről. Így a főudvarmesteri hivatal összes hivatalnoka naponta ugyanúgy bejárt munkáját végezni, mintha semmi változás nem történt volna.

1919. január közepén az akkor már ideiglenes köztársasági elnök Károlyi Mihály megtekintette a számára elkülönített helyiségeket. Mint államfőnek azokat a lakosztályokat bocsátották rendelkezésére, amelyeket Ferenc József évtizedeken át használt, amikor Budapesten tartózkodott. 18 szobát jelöltek ki az államfő cselédsége számára, s 16 szobát a hivatali apparátusa elhelyezésére. Károlyi gróf azonban kijelentette, hogy egyelőre nem szándékozik a Nemzeti Palotába beköltözni. Ebben az időben egyébként Garbai Sándor kormánybiztos volt a legfőbb úr a palotában, aki éppen azon fáradozott, hogy a köztársasági láz első heteiben betelepített hivatalokat kilakoltassa, s másokat költöztessen helyükre.

A köztársasági elnök irodahelyiségeit a középső traktus földszintjén, kilenc egymásba nyíló szobában helyezték el. Az emeletre piros szőnyeges díszlépcső vezetett. A lépcsőházból egy váróterem nyílt, abból a szolgálattevő titkár szobája. Innen egy nagy szalonon keresztül lehetett az elnök fogadótermébe jutni. A helyiség XV. Lajos stílusában volt berendezve, gobelin hátú székekkel, íróasztallal. Onnan lehetett egyenesen az elnöki lakosztályba belépni, melyben legutoljára Károly király lakott. A szobákban a vörös, a fehér és az arany voltak az uralkodó színek. A kályhák fehér majolikából valók, a kandallók Mária Terézia-stílusúak, sűrűn telerakva aranyos cirádákkal. A hálószobában egy olasz Madonnakép tekintett le a falról a bíbor selyemtakaróval leborított hatalmas franciaágyra.

Károlyi Mihály akkoriban épp egy bérelt svábhegyi villában lakott, így a lakosztályba egyelőre még nem költözött be családjával, viszont 1919. február 4-én megkezdte itt hivatali működését, az erre a célra kialakított irodában, míg az új miniszterelnök, Berinkey Dénes a Sándor palotába, a miniszterelnöki rezidenciára költözött be.

Berinkey Dénes miniszterelnök feleségével és leányával

 Berinkey Dénes (1871-1944) az előző év novemberétől a Károlyi-kormány igazságügyminisztereként dolgozott, majd januártól az ország miniszterelnöke lett. A Komárom megyéből származó, polgári radikális politikus január folyamán egy ideig a külügyminiszteri funkciót is betöltötte saját kormányában. A filmhíradó felvételén feleségével, kisjókai Takács Máriával és lányukkal, Berinkey Irmával láthatjuk őt, talán éppen annak alkalmából, hogy a család budai Sándor-palotába költözött, amit ekkor Nemzeti Palotának neveztek át. Nem sokkal később, március 20-án Fernand Vix francia alezredes átadta a magyar kormánynak híres jegyzékét, melyben az antant újabb keleti területek kiürítését követelte. Vix másnap délutánig adott határidőt a válaszra, és amikor Böhm Vilmos felvetette neki, hogy a követelések teljesítése beláthatatlan mértékben erősítené a kommunisták támogatottságát, állítólag csak annyit felelt, hogy „Das ist mir ganz egal” (Nekem teljesen mindegy). Mivel a Tisza vonaláig történő visszavonulást a politikai vezetés egyértelműen elutasította, Berinkey Dénes kormánya március 21-én lemondott, ezzel pedig utat nyitott a Tanácsköztársaság kikiáltásához. A volt miniszterelnök ezután kivonult a közéletből és visszatért a jogi pályára. Aktívan részt vett különböző szakfolyóiratok munkájában, publikációiban a korabeli jog fontos kérdéseivel foglalkozott. Halála után a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra. A filmhíradón látható fiatal lány, Berinkey Irma Blondina 1923-ban házasságot kötött Pályi Gyulával, és az 1920-as években angolból készített minőségi műfordításaival, irodalmi témájú előadásaival hívta fel magára a figyelmet.

 

Fellner Andor, az aradi helyőrség öngyilkos főbizalmi emberének temetése 

 

A 21 éves vasmunkás, Fellner Andor története egyike az igazán tragikus filmhíreknek. A fiatal férfi az aradi 33. gyalogezrednél szolgált tizedesként, amikor zászlóalját a demarkációs vonal a soborsini területére vezényelték egy fosztogató banda megfékezésére. A rosszul felszerelt katonák nem akarták teljesíteni a parancsot, ezért a helyőrség főbizalmi tisztét betöltő Fellner emlékeztette őket korábban tett esküjükre, majd mindenkit megfenyegetett azzal, hogy rendbontás esetén főbelövi magát. Mivel akadt olyan, aki így is ellenállt, a tizedes a bajtársak szeme láttára váltotta be ígéretét. A katonai fegyelmezés általános probléma volt ezekben a hónapokban, mert a Károlyi-kormány tiltotta a háború idején alkalmazott brutális módszereket, viszont megfelelő ösztönzést sem tudott kínálni a harci cselekményekben életüket kockáztató csapatok számára. A helyzet kezelésére 1918 decemberében bevezették az úgynevezett bizalmiférfi-rendszert, azaz századonként négy legénységi és egy tiszti megbízottból álló katonatanácsot állítottak fel, melynek feladata, a civil szakszervezetek mintájára, az érdekképviselet és a fegyelmezés lett volna. Fellner tragédiája nagy visszhangot váltott ki, ravatalát az eset után két nappal, március 14-én az aradi Városháza előtt állították fel. A búcsúztatáson nagy tömeg jelent meg, Böhm Vilmos hadügyminiszter pedig a forradalmi hűség ragyogó példájának és mártírjának nevezte őt. Azon a napon az ország minisztériumaiban délután ötperces munkabeszüntetéssel tisztelegtek az elhunyt emléke előtt.

Kossuth Lajos halálának évfordulója

A Vix-jegyzék átadásának napja éppen Kossuth Lajos halálának huszonötödik évfordulójára esett. A nagy államférfira gyászoló istentisztelettel emlékeztek a Deák-téri evangélikus templomban, majd a Kerepesi úti temetőben tartottak ünnepélyes koszorúzást. A Kossuth-mauzóleum nagyszerű emlékműve előtt Nagy Vince belügyminiszter, Búza Barna földművelésügyi miniszter és Hock János mondott beszédet. A Budapesti Hírlap vezércikke a következő szavakkal kötötte össze a múltat a jelennel: „Megdöbbenve, felháborodva kell látnunk azt, hogy amíg az európai nemzetek békéje meg sincsen kötve, amíg népek és országok sorsa függőben van, határaik és elosztásuk bizonytalan, addig minálunk oláh, cseh és szerb úgy bánik országunk teste élő részeivel, mintha meghódította, tőlünk mérkőző harcban elvette és már magára telekkönyvezte volna. … Mi alélva nézzük egyelőre ezt a vérben és felszabadulásban való játékot, de tudom, Kossuth Lajos nem nézné a mi egykedvűségünkkel és tudom, hogy odaadta volna minden álmát, minden prófétai látomását azért, hogy elsőbben is ezt hárítsa el erről a boldogtalan országról!” A kormány képviselőinek megjelenése ezen az eseményen alighanem a Károlyi-éra egyik utolsó gesztusa volt, hiszen az elnök és a kormány másnap lemondott, és a hatalmi vákuumban új rendszer született.

Sztrájkoló pincérek

Az 1919-es év a sztrájkok és tüntetések jegyében indult. A borbélysegédek és bérkocsissegédek után február közepén a pincérek kezdtek heves harcba a „revier-rendszerért”, azaz, hogy a borravaló helyett fix fizetést és részesedést kapjanak a bevételből. Ezt oly módon képzelték megvalósítani, hogy a főpincéri állást megszüntetnék, a helyiséget körzetekre osztanák, melyeken belül ugyanaz a pincér szolgálna fel és ő fizettetne, aki a borravaló helyett a számlához 15%-ot volna jogosult csatolni. A kávéházi és éttermi alkalmazottak február 14-én tartott gyűlésükön a fizetési rendszer átalakítása mellett többek között nyolc órás munkaidőt, s üzletvezetői állás rendszeresítését követelték. Továbbá kijelentették, hogy ezentúl csakis a szakszervezeti közvetítő iroda útján hajlandók elszerződni, nem pedig közvetítőkön keresztül, akik eddig kizsákmányolták őket. Határozatukat még aznap közölték a kávésok és vendéglősök ipartársulatával, kilátásba helyezve, hogy készek arra is, hogy sztrájkba lépjenek.

A gyűlést követően hetekig zajló tárgyalássorozat kezdődött a pincérek szakszervezete és a kávéházak és éttermek tulajdonosai között. A kávéházi és vendéglős ipartársulat február 27-én este ülést tartott, melyen arra az álláspontra helyezkedett, hogy a pincérek kívánságát nem teljesítheti, minthogy a borravaló eltörlésének kérdésében a döntés az Árvizsgáló Bizottságtól függ. Rendelet volt ugyanis arról, hogy a felszolgálás díját nem szabad felszámítani a vendégnek. Úgy tűnt, ezen a téren létrejöhet megegyezés. Azonban az Árvizsgáló Bizottság abba végképp nem akart beleegyezni, hogy a kávésok a fogyasztókkal fizettessék meg azt a többletet, mely a pincérek követelésének teljesítéséből adódna. A kávéháztulajdonosok ugyanis annyival szerették volna megemelni az árakat, amennyivel a pincérek fizetése és a 15%-os részesedésük kijönne anélkül, hogy őket bármilyen veszteség érné.

Március 4-éig nem született megállapodás, ennek köszönhetően az éttermi és kávéházi alkalmazottak szakszervezetének bizalmiférfi testülete határozatot hozott arról, hogy a kávéházi alkalmazottak 6-án délben sztrájkba lépnek, így attól kezdve a kávéházakban nem lesz kiszolgálás. Ezzel szemben az éttermi alkalmazottak egyelőre nem sztrájkolnak, tehát a vendéglőkben zavartalanul folyik majd a munka. A kávéházi pincérek eredeti szándékuktól eltérően március 6-án már reggel megkezdték sztrájkjukat, így a legtöbb kávéház ki sem nyitott aznap. A nagyobb kávéházak előtt sűrű csoportokban álltak az emberek, akik a reggelijüket rendszerint ott szokták elfogyasztani, vagy akik újságolvasás céljából látogatnak naponta oda. Végül csalódottan távoztak a csukott ajtók és a leeresztett redőnyök láttán. Az aznapi több órán át tartó értekezleten ugyan jelentősen közeledtek az álláspontok, de végleges megegyezésre még nem jutottak a pincérek, a kávés ipartestület, továbbá az Árvizsgáló Bizottság megbízottjai. A pincérek, segédalkalmazottak és felírónők sztrájkjához egyébként ezen a napon a kávéházi zenészek is csatlakoztak, az éttermi pincérek pedig szolidaritást vállalva kávéházi kollégáikkal szintén kilátásba helyezték esetleges munkabeszüntetésüket.

Másnap, március 7-én a Yildiz és Színházi Élet kávéházak, a két sztrájktanya, már a kora reggeli órákban zsúfolásig megtelt a sztrájkolókkal. Hamarosan megjelentek a népzenészek is a hangszereikkel. Mindenütt zene kezdődött és a sztrájkoló alkalmazottak női kollégáikkal jókedvűen táncolni kezdtek. Délelőtt tíz óra tájban a pincérek kitódultak a kávéházból és a Nemzeti Színház előtt felsorakoztak, hogy elinduljanak a Múzeum kertben tartandó gyűlésükre. Elől haladtak a felvonulásban résztvevő zenekarok, majd a pincérek Le a borravalóval! Éljen a revier! zászlókkal, utánuk Rácz Laci cigányzenekara, végül a női kávéházi alkalmazottak, a pincérnők, felírónők és konyhai munkásnők szervezett csoportjai. A menet az Erzsébet körúton, az Andrássy úton, a Vilmos császár úton (a mai Bajcsy Zsilinszky úton) és a Múzeum körúton át a Múzeum kertbe vonult, miközben a zenekarok a Marseillaise-t és más hazafias dalokat játszottak.

A kávéházi pincérek ötnapos sztrájkja március 10-én ért véget, így másnap már ki is nyithattak a kávéházak. A bérharc az alábbi megállapodással zárult: a kávéháztulajdonosok elfogadták alkalmazottjaik követeléseit, az Árvizsgáló Bizottság pedig engedett az áremelést illetően. A borravalót eltörölték, s határozat született arról, hogy a továbbiakban a borravaló elfogadását, sőt az adását is árdrágításnak fogja tekinteni a bizottság, s a vendéget, a kávést és a pincért egyaránt megbünteti érte.

A hét humora: Konflis-sztrájk

Alig ért véget a pincérek sztrájkja, alig nyitottak ki a kávéházak, a fővárosiaknak újabb nehézséggel kellett szembenézniük. Ezúttal a bérkocsissegédek léptek sztrájkba – mégpedig újra. Négy héttel korábban ugyanis már átélhetett hasonlót a budapesti utazóközönség. Akkor úgy tűnt, sikerült egyezségre jutniuk a bérkocsitulajdonosoknak és segédjeiknek, de a békesség nem tartott sokáig, s a segédek március 11-én újabb sztrájkot hirdettek meg. Az ok az volt, hogy a legutóbb kötött kollektív szerződésük alapján ugyan megkapták az általuk kiharcolt 25%-ot a taksamérő által mutatott bevételből, de ennél még többet szerettek volna kapni. Követelésük alapja az volt, hogy a szerződés megkötésének pillanatában még a háromszoros viteldíj volt érvényben, közben azonban a tulajdonosoknak sikerült elérniük az általuk olyannyira óhajtott ötszörös viteldíjemelést. A bérkocsissegédek úgy érezték jogosnak, hogy ha több a bevétel, a százalékrészesedés is legyen arányosan nagyobb. A tárgyalások során a tulajdonosok azzal érveltek, hogy a szerződéskötéskor már tudható volt, hogy mekkora áremelést kívánnak elérni, s amúgy is a nagyobb bevételből még a 25%-os részesedéssel is több jut segédjeiknek. Hivatkoztak még arra is, hogy egy hónap óta a takarmány is, a ló is nagyon megdrágult. A segédek azonban ennek ellenére sem engedtek követeléseikből, s beszüntették a munkát. A napokig tartó tárgyalásoknak végül rájuk nézve kedvező lett az eredménye. A konflisok, azaz az egyfogatú bérkocsik tulajdonosai belementek a 35%-os részesedésbe, cserébe ettől kezdve a segédeknek kellett fizetniük a lóápolót. A számozatlan fogatok kocsisai már korábban egyezségre jutottak munkaadóikkal. Már csak a kétfogatúak, azaz a fiákkerek gazdái és alkalmazottjaik között nem született végleges megegyezés, de úgy döntöttek, hogy kétheti próbafuvarozás után fogják megállapítani a részesedési százalékot. Ennek köszönhetően március 16-án, vasárnap déli 1 órától az összes bérkocsissegéd felvette a munkát, s a bérkocsik megjelentek az utcákon.

Pár nap múlva azonban minden addigi küzdelem és elért eredmény jelentőségét vesztette. A proletárdiktatúra hatalomátvételével ugyanis új rendszer és új szabályok léptek életbe, melyek nem is sokára a bérkocsiipart is közvetlenül érintették. A forradalmi kormány ugyanis április 8-án rendeletet bocsátott ki a személyszállításra szolgáló egy- és kétfogatú kocsik, lovak és felszerelések lefoglalásáról és köztulajdonba vételéről.