A szerető együttérzés filmje – Testről és lélekről

2017.02.19.
Enyedi Ildikó 18 év után forgatott Arany Medve-díjas, FIPRESCI díjas filmje már az első képsoraival lenyűgöz. Nézem a szarvasokat, amint havas ágak fedezékében táplálék után kotorják az avart, figyelnek, isznak.

A téli csendben felfokozott minden hang: a patak csobogása, egy ijedt madár szárnycsattogása, a megfagyott falevelek súrlódása, a fáról lehulló hó hangja, a szarvasok neszezése, a harkály kopácsolása… Ezekkel a képekkel Enyedi megteremti azt a varázslatos atmoszférát, amelyben a néző megnyílik – érzi, várja, hogy bármelyik pillanatban valami nagyon fontos dolog történhet. De nem történik semmi.

Érzem az ünő átható tekintetét, s mennyi minden van abban! Odafigyelés a hímre, jelenlét, visszafogottság, félelem és féltés, autonómia… Megérzek valamit abból, ami a természet, a létezés. Így indulok el velük inni a patakból. Ezzel a felfokozott várakozással zuhanok a másik, sokkal kevésbé valóságos valóságba, amely azokról az emberekről szól, akik a szarvasok háziasított testvéreit, a szarvasmarhákat dolgozzák fel egy mintaszerűen működő vágóhídon. Tárgyilagos közeliket látunk a mészárszékről, az istálló szűk, sötét boxairól, a kivégzés előtt álló állat fejéről. Radikális kontraszt, mindjárt az első néhány snittben. A munkások precízen, szenvtelenül végzik munkájukat, a gépesített gyilkolást. Kívül maradnak élet és halál kérdésén, mert ha foglalkoznának vele, nem menne maga a napi rutin. Szánhatják az állatokat, de a fő szempont: menjen minden a legkönnyebben, akár egy kórházban. Érezzük ennek a megoldhatatlan terhét, miközben mosolygunk pletykáikon, banális hazugságaikon, a kis fekete üzleteken. A vágóhíd gazdasági vezetője, Endre (Morcsányi Géza) is kívülálló. A bal kezére béna, középkorú férfi mindenkit megért, konfliktusokat elsimító ereje, kisugárzása van. Az új minőségellenőrt, az autisztikus Máriát (Borbély Alexandra) azonnal meg kell védenie beosztottaival szemben, mert kizárólag a szabályzatnak megfelelően kommunikál, és egy hajszálnyi zsírréteg miatt másodosztályúnak minősíti a frissen leölt állatokat.

Testről és lélekről

Mária autisztikus, talán aspergeres, nagyon feszült, nehezen értelmezi a feléje áramló gesztusokat. A megtapadt sémák szerint beszél. Óriási alakítás, ahogy a gyönyörű Borbély Alexandra ezt a tőle idegen, csupasz személyiséget megérezte, és élettel tudta megtölteni azt a folyamatot, ahogy a szerelem lassan megváltoztatja a kommunikációját. Eleinte még szemkontaktust sem tart a férfival, de miután egy ebéd közben kiderül számára, hogy mindketten szarvasokról álmodtak, otthon playmobil figurákkal játssza újra a beszélgetést Endrével. Enyedi így írja le a nő „történetét”: azt, hogy az érzelem megélését még sosem merte vállalni. Aztán megint együtt álmodnak, s ezt már kicserélt írásban egyeztetik, mert maguk sem hiszik. A film legszebb képsorában egy nagytotálban összekötve szemből a két szarvas, egymásra figyelnek, a fülüket mozgatják, szinte halljuk izmaik zaját.

A szeretetnek ebben az alakuló nyelvében még az a finom irónia is otthon van, ahogy Endre béna karja miatt eljátszik a parizeres kenyérrel. Erre „rímel” Mária öngyilkossága a bal karon felvágott érből felbugyogó vérrel. A szarvas-álom valóságosságával szemben a valóságban a csoda egy mobiltelefon csörgésével érkezik... Egészen apró motívumokból szövődik a filmnek az a szeretetből szőtt sokrétű hálója, amiért megszeretjük még a legfurcsább hősöket is. Még a legnegatívabb szereplő, a magakellető pszichológusnő félelmeit is (Tenki Réka), annak ellenére, hogy éppen ő (!) az egyetlen, aki nem hisz az emberek legmélyebb összetartozásában, és megkérdőjelezi az őszinteséget. A pszichológusnő epizódja maga is felér egy mélylélektani tanulmánnyal.

Borbély Alexandra kezében a legjobb női főszereplőnek járó elismeréssel (forrás: MTI/EPA/Hayoung Jeon)

Az Enyedi-filmek világában a gyilkost eláruló házipálmától a nyulat rejtegető Szűz Mária festményig a legapróbb motívumnak is története van, amelyeket nagyon mély megfigyelésre alapoz. Ha van rendező, akinek minden filmjében a szerető együttérzést érezzük minden lény, s egyáltalán, az élet szörnyű banalitása iránt, az Enyedi. Egy szamár vagy két szarvas segítségével megállhatunk néhány pillanatra, és bekukucskálhatunk egy másik ember érzéseibe, hogy odafigyeljünk rá. Ez a legtöbb, amit kaphatunk és adhatunk.

A szemlélet nem, de a stílus nagyot változott. Az első filmek játékos, asszociatív meséi után a Simon mágussal kezdett elbúcsúzni a posztmoderntől, s ezt követően – a Terápia sorozaton is alakulva – rátalált egy egyszerűbb világra, amely olyan letisztult, minimalista, amilyen az élet, az éppen alakuló pillanat maga. Tárgyilagos, de nem felmentő „objektív líra” ez felsőfokon - akár a filmet ihlető Nemes Nagy Ágnes költészete.

Enyedi Ildikó a Berlinálén (forrás: MTI/EPA/Guillaume Horcajuelo)

A Berlinalén elnyert díjak, az Arany Medve, a filmkritikusok FIPRESCI-díja és a többiek talán hozzásegítik Enyedi Ildikót ahhoz, hogy az olyan nagyszabású, húsz éve dédelgetett, nemzetközi koprodukciót igénylő terveit is megvalósíthassa, mint a Füst Milán regényből írt Feleségem története, vagy az amerikai emigrációban élő Nobel-díjas magyar tudósokról szóló Szelíd interface.