Isteni kegyelem, Öndög, kedves idegenek
François Ozon termékeny pályáján a Grâce à Dieu (Istennek legyen hála) az első alkotás, amelyben sem formai, sem szellemi bravúrra nem törekszik. A film minden percét komolyan vett, s ami fontosabb, komolyan is vehető elkötelezettség hatja át. A széles nagyközönség számára készült, klasszikusan letisztult dramaturgiájú alkotás egy Franciaországban jól ismert történetet, a Parole Libérée (Felszabadított Beszéd) egyesület létrejöttét és küzdelmeit dokumentálja. Az áldozatokra koncentrálva tárja föl, milyen lelki gyötrelmeket okoz a gyerekkorban elszenvedett szexuális zaklatás.
A Lyonban, boldog családban élő, ötgyermekes, mélyen hívő Alexandre (Melvil Poupaud) 2014-ben, negyvenévesen azzal szembesül: nem csak őt fogdosta és „szeretgette” cserkészkorában a mindig oly kedves és karizmatikus Preynat atya. Amikor megtudja, hogy a pap azóta is gyerekekkel foglalkozik, megkeresi Barbarin kardinálist, s azt szeretné elérni, hogy az egyház zárja ki soraiból a már idős zaklatót. A felelősök korrekt, felelősségteljes szavai rutinos fárasztásos taktikát rejtenek, ám Alexandre erőt merít mély hitéből, felesége és gyerekei támogatásából, s egyháza érdekében harcba száll. Emelt fővel vállalja annak ódiumát, amitől konzervatív szülei a legjobban félnek: azt, hogy valami „illetlenséggel” kapcsolják össze a családjukat. Kiskorában hiába kért segítséget tőlük, most is őt hibáztatják: minek fölemlegetni harminc éve történt dolgokat.
Az ateistává lett François (Denis Menochet), a társadalomba beilleszkedni képtelen, indulatkezelési problémákkal küzdő Emmanuel (Swann Arlaud) és Gilles (Eric Caravaca), e nagyon különböző hátterű és karakterű egykori áldozatok hozzák létre a Parole Libérée érdekvédő egyesületet. A karakán François feljelentése nyomán megindul a rendőri eljárás, amely nem csupán az elkövető, hanem felettesei felelősségét is vizsgálja. A történet egyik legfontosabb mozzanata az, hogy Preynat atya soha egyetlen percig nem tagadta, amiket tett. Olyannyira tisztában volt pedofíliájával, hogy fiatal korában maga kérte feletteseitől, ne kelljen gyerekekkel foglalkoznia, mert kísértést jelentenek számára.
Ozon ellen jelenleg két per van folyamatban, mindkettő azzal kapcsolatos, hogy filmje megőrizte a történet szereplőinek valódi nevét. A rendező nem nyugtalankodik: amit a filmben megjelenített, bizonyított tények sora, s valamennyi napvilágot is látott a különböző jogi és sajtófórumokon. A Berlinale sajtótájékoztatóján azt hangsúlyozta: „A szólásszabadság alapjog a francia törvénykezésben. El sem tudom képzelni, hogy egy olyan filmet, amely közérdeket szolgál, amelynek tárgya mindenkit megérint, betiltsanak Franciaországban.”
Mindazonáltal filmjének középpontjában nem a jogi eljárás, hanem az áldozatok és környezetük áll. A tönkretett sorsok, elrontott életek ismeretében elkeserítő, hogy a katolikus egyház elhallgatástechnikájával szemben annyi évtizeden keresztül nem lehetett eredményesen felvenni a harcot. Ferenc pápa törekvései dacára a klérus továbbra is összezár, ami nem könnyíti meg a tisztázás folyamatát.
Hogy mi az Öndög? Wang Quan'an hetedik játékfilmjének címe dinoszaurusztojást jelent, s az Arany (Tuya's Marriage, 2007) és Ezüst Medve (Apart Together, 2010) díjakkal jutalmazott kínai rendező, úgy tűnik, idén is levette a lábukról a kritikusokat: a Screen listáján jelenleg az élen szerepel. Berlin a prostituált-ügyét követően is Wang mellé állt, 2017-ben meghívta a nemzetközi zsűribe.
A Belső-Mongóliában játszódó Öndög a maga hangsúlyozottan rurális eszközeivel a férfi-nő kapcsolatokat veszi górcső alá. Középpontjában olyan fiatal nő áll, aki egyedül él a mongol sztyeppén, birkákat, lovakat tart. Ha egy munkát nem tud egyedül megcsinálni, az erősen italozó, nőző sztyeppe-motorozó, szabadnak született, de házasodni akaró szomszédot hívja. Szomszédot mondtunk, ám az a helyi viszonyok között minimum 100 km távolságot jelent. A Love me tendert azonban nem ő, hanem a 19 éves, bénácska rendőrfiú hallgatja egy fiatal nő holtteste mellett, ahol táncolgatni kénytelen kínjában, hogy meg ne fagyjon az erős sztyeppei szélben. Őt bízták ugyanis meg tréfás kedvű felettesei azzal, hogy őrizze a tetemet, nehogy felfalják a farkasok. Azon az éjjelen a segítségére küldött főhősnő megtanítja élni, de ő is ad valamit az asszonynak, noha a fosszilis dinoszaurusztojás jelentősége csak később világosodik meg...
Talán nem tévedünk nagyot, ha a kínai rendező Mongóliában játszódó krimikomédiájában Aki Kaurismäki-hatásokat véltünk fölfedezni: e lassú, abszurd, a humort is érde(ke)sen adagoló alkotás még a vége főcím előtti felirattal („Igaz történetek alapján”) is a finn mesterre utalt. Alighanem ez a Berlinale történetében az első olyan alkotás, amelynek a köszönetlistája csaknem olyan hosszú, mint a filmkészítőké, ami technikailag is magyarázza a film darabosságát.
Lone Scherfig, az egykori Dogma-filmes (Olasz nyelv kezdőknek, Ezüst Medve, FIPRESCI-díj 2000-ben), a Wilbur öngyilkos akar lenni, az Egy lányról rendezője első amerikai produkciójában Frank Caprához hasonlóan igyekezett az életet csodaszépre bűvölni. A The Kindness of Strangers (Idegenek kedvessége) azonban megható, modern tündérmese helyett valószerűtlen, helyenként közhelyes elemek laza össszefűzése. A brutális rendőrférje elől két kisfiával Manhattanbe menekülő Clara (Zoe Kazan) kalandjai a nagyvárosban nem nélkülöznek minden filmkészítői ügyességet, amit a Berlinale közönsége hálásan jutalmazott. A kritikusok azt emelik ki, hogyan lehetett olyan alkotást választani nyitófilmnek, amelyben google-fordítás-szintűen meggyőző a szerelmes szerepében csetlő-botló Marc, azaz Tahar Rahim amerikai akcentusa, ám ennél jóval nagyobb baj, hogy számlálhatatlan dramaturgiai baklövés jellemzi.
Nehéz nézni, hogy e fiairól minden erejével gondoskodni akaró, szerető édesanya egyszerűen ottfelejti a könyvtárban a (természetesen lopott) élelmiszerrel teli szatyrot, vagy minden gond nélkül kisétál az exkluzív üzletből új cipőben, simán elemelt ékszertáskával. A jótékony vonalat képviselő sürgősségi ápolónő, Alice (Andrea Riseborough) számára feltehetően 48 óra egy nap, és hét ember ereje rejlik vékony fizikuma mögött, mert szabadidejében nem csupán egy pszichodrámacsoportot vezet, de a hajléktalanellátásból is maximálisan kiveszi a részét.
A film vitathatatlanul legjobb jelenetei azok, amelyekben Timofey-t (a mindig egyre jobb Bill Nighy) láthatjuk, akinek orosz éttermében futnak össze aztán a szálak. Kár a filmért, mert Scherfig olyan belső poénokat tudott benne elhelyezni, mint Jeff (Caleb Landry Jones képzett zenész) karakterének bénázása az óriási balalajkával, de hatásosan színre tudta vinni a rubaskában, orosz akcentussal – természetesen megint csak balalajkával – előadott Felkelő nap házát. Így e film ismét azon művek példatárát gyarapítja, amelyek azt bizonyítják, hogy az oly könnyednek látszó realista tündérmese Hollywood egyik legkeményebb műfaja.