Elsőként azt a hat levelet ismertetjük, melyeket André Libik Szőts Istvántól, az Emberek a havason és az Ének a búzamezőkről rendezőjétől kapott. André Libik rendező, producer a levelezés idején 25-26 éves volt, Párizsban élt, ahová az ′56-os magyar forradalom leverése után menekült. Korábban vegyésznek tanult, majd rövid ideig járt a Színház- és Filmművészeti Főiskolára.

A kéziratos leveleket galériában és pdf-ként is lehet nézegetni:

Szőts első levele 1957. február 12-én kelt, Budapestről. Hangulatában érezhető a levert forradalom utáni bizonytalanság. Ekkoriban a postai levelekben gyakran utalásokkal, célzásokkal éltek, mivel nem lehetett tudni, a hatóság fölnyitja-e a borítékot. Ugyanakkor az is érezhető, hogy van Szőtsben egy újrakezdési reménység. Régi, a Rákosi-korszakban elvetett filmterveit emlegeti: megcsinálná a Varga Katalin filmet Erdélyben, vagy a filmet a szegedi boszorkányokról. Ő, akinek az Ének a búzemezőkről filmjét Rákosi Mátyásék betiltották, és aki évekre kiszorult a filmgyárból, 1955-ben elkészíthette a Kövek, várak, emberek című, rendkívüli szépségű dokumentumfilmjét, és a levél írása idején éppen egy rövid játékfilmen dolgozik, Jókai: Melyiket a kilenc közül? című novelláját filmesíti meg.

A feladó, Szőts István
(forrás: MNF)

A levélben Szőts megadja Libiknek Louis Marcorelles címét. Marcorelles 1956 őszén járt Magyarországon, és a Sight and Sound című londoni szaklapban beszámolt a magyar film helyzetéről, beszélgetéseiről magyar filmesekkel, köztük Szőtscsel. Marcorelles hosszú riportja a magyar forradalomtól kapott különleges jelentőséget. Szőtsnek konkrét kérése is van: küldjön neki barátja „valamilyen izgalmas filmesztétikai, rendezési könyvet” – tudjuk miért kéri: a Rákosi korszakban lehetetlen volt ilyesmit Nyugatról beszerezni. A másik kérés: szerezzen neki meghívót egy filmfesztiválra, „amennyiben lehetséges, egy olyan záradékkal, hogy az ott tartózkodásom költségeit fedezik. Ez valuta igénylés stb. szempontjából nagyon megkönnyítené kiutazásom.” Figyeljük meg a fogalmazást: nem azt kéri, hogy fedezzék költségeit, hanem csak azt, hogy írják ezt be a meghívólevélbe. Azt nem írja, mert nem írhatja abban a korban, hogy majd ő előteremti a valutát.

A következő levél öt héttel későbbi (március 20). Stílusa sokkal keményebb, szókimondóbb – de ennek megvan a magyarázata: „valaki holnap Bécsbe utazik” – azaz a levelet csak Bécsben adja majd föl, a magyar cenzúra nem nyithatja ki. Persze Szőts rögtön hozzáteszi: „válaszodban okosan felelj” – hiszen a válaszlevél postán fog érkezni, és abba már beleolvashatnak más szemek. A levél elkeseredett hangját nemcsak a nyílt beszéd lehetősége magyarázza. 1956-57 fordulóján még sokakban volt remény, hogy hátha a forradalom leverése nem fordít vissza minden korábbi pozitív fejleményt. Március végére ezek a remények nagyjából szétfoszlottak. „Nálunk semmi csoda nem történt. A dolgok szépen haladnak – visszafelé. Minden este több vörös csillag gyullad ki Pest és Buda sötét égboltján. Szorgalmasan javítgatják a sérült szobrokat és emlékműveket – és csend van. Nagy, dermedt csendje a félelemnek.”

Szőts örömmel olvassa, hogy Libik, a pályakezdő filmes fiatalember, dolgozni fog „R. Géza”, azaz Radványi Géza mellett, valószínűleg Párizsban. Hosszan dicséri Radványit, bár az első jelző, amely eszébe jut: „Ő rendkívül mozgékony…” Ebben a „mozgékony”-ban benne érezhetjük a nála merevebben elvhű Szőts kis tartózkodását is, meg a „félelem dermedt csendjében” élő ember pici irigységét a határon túli lehetőségek iránt.

A budapesti filmszakma eseményeit Szőts gyilkos iróniával mutatja be. Leírja a Pasaréti Filmgyár önállósításának kísérletét, a klikkharcokat. Majd hozzáteszi: „Egy régi sérelem és szívfájdalom is elcsitult végre. Keleti, Fábri, Makk, Máriássy, Zákonyi [vagy talán Várkonyi?] + stb. új kocsikat vettek. A filmgyár udvarában egész komoly kocsipark van. Fejlődünk, no! Mihály [talán Morell Mihály?] dünnyög és elégedetlen, – s most hogy nem lehet utazni, rájött, hogy mi mindent vesztett… Sajtónkban ismét komoly tudományos cikkek és gondolatok törnek lándzsát az irányított művészet érdekében. (…) Valószínű hamarosan ismét szigorú cenzúra, utasítások, szempontok figyelembevételével készülnek forgatókönyveink , – s a legjobb úton masírozunk az irányított állami filmgyártás felé.”

Beszámol elfogadott forgatókönyvekről – ma már tudjuk, egyik tervből sem lett film. Levelének végén, az írásból láthatóan sietve, visszatér a kiutazás ügyére: „András, légy szíves a jövőben se feledkezz meg rólam. Ha van rá lehetőséged, – próbálj elővízumot is küldetni számomra. (…) Amennyiben még tudsz meghívót szerezni (talán Radványi révén is) légy szíves bombázz velük – hogyha az egyiket kilövik, jöjjön a következő…” Különösen érdekes a következő két mondat: „Nagyon kiváncsi vagyok, sikerül-e a kiutazás. Gyönyörű volna kicsit beleszagolni a nagyvilágba.” Ha a „kicsit beleszagolni” kifejezés nemcsak óvatosság (még ebben, a posta-nem-látja levélben is…), akkor azt jelenti, hogy Szőts ekkor még nem gondolkodott az emigrációban, hanem tényleg a majd tíz éves bezártság után szeretett volna körülnézni Európában.

Március 30-án Szőts rövid, egyoldalas levélben egészíti ki a (kért) meghívással kapcsolatos elképzeléseit, forgatókönyv terveket sorol fel, közte francia vonatkozásúakat is (Aucasin és Nicolette, dokumentumfilm egy breton halászfaluról), csak hogy hitelesebb lehessen az a meghívólevél. Utóiratban pedig, megható sóvárgással, megpendíti, hogy ha kijut Párizsba, esetleg épp akkor lenne a Cannes-i filmfesztivál, és esetleg arra is lehetne… Az utókor azonban azt is tudja, hogy ezekből a meghívásokból nem lett francia út.

A levelek címzettje ma:
André Libik
(forrás: Facebook)

A negyedik levél keltezése: Bécs, 1957. nov. 20. Tehát a vasfüggöny „másik” oldaláról. „Nem volt szándékom kintmaradni” – írja, de azután mégis „kintmaradt”, ahogy akkoriban mondták, disszidált. A drámai fordulat leírását érdemes hosszabban idéznünk.

„…Velence [t.i. a filmfesztivál] előtt egyik napról a másikra megkaptam az útlevelet. A kis suszterek filmje [Melyiket a kilenc közül?] mint valami rakéta kiröpített Olaszhonba. (A film, a jó sajtón kívül, egy szerény második díjat kapott a gyermekfilmek csoportjában.) Én bejártam Rómát, Firenzét, sőt szept. végén Svájcba is átrándultam. Okt. közepétől élvezem Salzburg-Bécset. Nem volt szándékom kintmaradni. Nagy tervek – India – Tibet lebegett [sic] és vonzottak vissza. Közben olyan híreket kaptam, ami szinte kizárt minden más választást. Jelenleg – úgy hírlik elvonták az okt. fizetésem – és most 15.-vel töröltek az államilag engedélyezett filmrendezők sorából. Viszonzásképen szürke lap ill. Fremdenpassra [itt: menekült útlevél] várok. Egyelőre még azt sem tudom, hol próbáljak letelepülésre gondolni. Schweiz, Austria? Amint az útlevelem meg van és egy kis anyagi alapot tudok biztosítani be szeretném járni az összes filmgócokat, München – Zürich, – Páris -, London – Madrid – Roma tájait – s most már gátlás nélkül, szabadon tárgyalni tervezni, szerencsét próbálni.”

A levélből úgy tűnik, hogy Szőts a fesztivál után lubickolt a szabadságban, figyelmen kívül hagyta (vagy el is felejtette már?) a pártállam durva szabályait és „illendőségét” és az itthoni hatalom ezt persze disszidálásként értelmezte, bár Szőts nem tett ilyen nyilatkozatot. Amikor viszont így kigolyózták a filmszakmából, valóban disszidens, azaz emigráns lett belőle. A leírásból arra is következtethetünk, hogy Szőts a kilenc év (1948-1957) diktatúra ellenére, amikor nem utazhatott, európai polgárként, otthonosan mozgott a nyugati világban. Érdemes emlékezni arra, hogy Szőts 1948-ig mindvégig saját produkciós cégével dolgozott, önállóan tárgyalt bel- és külföldön. Feltételezhetjük, hogy kapcsolatainak egy része túlélte a kilenc év szünetet – azaz voltak, akik (akár anyagilag is) segítették az első időkben.

Az ötödik levél 1957. december 10-én, szintén Bécsben kelt, a cím is ugyanaz, az Erika Panzió a Favoritenstrassén. Szőts már utazna Párizsba, ahol Libik is él, de még a Fremdenpass-t sem kapta meg, ahhoz is meghívólevél kell és (francia) elővízum, ezekhez barátja segítségét kéri.

A hatodik levél még mindig Bécsből megy Párizsba, 1958. február 4-én. „Én még mindig várom a Fremdenpasst” – írja. A levél nagyobb része továbbra is meghívásról, elővízumról, vízumról szól, viszont Szőts ír a magyarországi helyzetről is – úgy látszik, eljutottak hozzá Bécsbe a hírek. „Semmi sem történt senkivel. Nagy a nyomás, az elkeseredés, a félelem, - de azért nyomtalanul sem múltak el ezek a viharos idők. Kiegyenesedtek a gerincek, - s mégsem lehetett mindent letagadni és elfeledni.” Még érdeklődik „kinti sorstársaink” iránt, Badal [János] és Mamcserov [Frigyes] nevét említve, és örül, hogy Libik „összemelegedett” [Radványi] „Gézával”. Befejezésül Szőts ismételten kéri barátját, hogy „mozgósítson” a vízum ügyben. Csodaváró módon bízik benne, hogy Libik, a 26 éves, szintén friss menekült meg tudja mozgatni a francia külügyet.

A levelek sora ezzel megszakadt. André Libik, a lassan harminc éve ismét Magyarországon élő magyar-német filmrendező és producer a levelek átadásakor elmondta, hogy nem sokkal később megpályázott és megkapott egy állást Nigériában (!), ahol ő lett a helyi Információs Minisztérium filmigazgatóságának vezetője. A távolság, az új kontinens, az új feladatok nyomán meglazultak sőt eltűntek régi kapcsolatai, melyeket csak Európába visszatérve élesztett újra. De az már egy másik történet volt.

Szőts Istvánnak ezek a most közgyűjteménybe került levelei színezik és árnyalják azt a képet, melyet eddig ismertünk Szőts távozásáról, drámai döntéséről. Emberi közelségbe hozzák az emigráció előtti utolsó és az emigráció utáni első hónapokat. A hat levél most már az érdeklődők és kutatók rendelkezésére áll a Filmarchívum kézirattárában.