A Körhinta 1955-ben készült, amikor Magyarország még sztálinista volt. Az első képeken bohócok osztják ketté a falusi búcsú tömegét, táblát visznek, amely azt hirdeti: „Le a burzsoá formalizmussal! Szocialista-realista cirkusz!” A zsdanovi elveket követő cenzorok előtt rejtve maradt az irónia, s engedélyezték, hogy ez a politikailag ortodox, formailag virtuóz film nemzetközi fesztiválokra kerülhessen.

Az 1956. októberi budapesti felkelést követően a zsdanovista dogma megbukott, és a fiatal magyar filmkészítők engedélyt kaptak arra, hogy felülvizsgálják hazájuk közelmúltjának történelmét. Ezt követően művészi reflexióikat gyakran fogalmazzák jövés-menés formájába, ahol az így bejárt táj veszi magára azoknak az ellentmondásoknak a súlyát, melyeket a főszereplők elevenítenek meg azáltal, hogy folytonosan megkérdőjelezik múlt- és jelenbeli cselekedeteiket.

Ennek megfelelően a csodálatos Hideg napok-ban (1966) négy fogoly, akik közvetlenül vagy közvetetten részt vettek az újvidéki, 1942. januárjában történt mészárlásban (melynek során több száz zsidót és szerbet gyilkoltak meg, és dobtak a Dunába), fel-alá járkál a cellában, s elmondják, mi volt a szerepük a történtekben. Szavaikkal részletről-részletre rekonstruálják az öldöklést, s ezzel egyidőben fölelevenítik a végrehajtó katonák aljasságát, valamint vezetőik kegyetlen ostobaságát.

A Fényes szelekben (1968), a „népi kollégiumok” kommunista diákjai futkosnak és táncolnak egy kisváros kolostorában, utcáin. Meg akarják nyerni a szeminaristákat az új rendszer számára, forradalmi dalokat énekelnek nekik, ám eközben vezetőjük kételkedik, kérdésekkel gyötri magát, s végül elutasítja a terrort, amelyet a csoport többi tagja elkerülhetetlennek ítél...

A kommunizmus minden jel szerint erős felelősségérzettel ruházta föl a magyar filmkészítőket. Az Álmodozások korának (1964), ennek az új hullámos filmnek (kézikamera, Godard: Kifulladásig-ja ihlette rövid snittek, utalások François Truffaut műveire) főhőse, egy frissen végzett mérnök elveszíti addigi magabiztosságát, amikor találkozik egy fiatal kommunista ügyvédnővel, akit kétségbeejt, hogy azt kell látnia: a haladás rögeszméje fontosabb annál, hogy az emberek gondjaira figyeljenek. Reménytelen szerelmi története végén a férfin eluralkodó keserűségnek vajmi kevés köze van az érzelmekhez: zaklatottságában mind cselekedeteinek, mind ambícióinak értelmét megkérdőjelezi.

Az eredeti cikk itt olvasható

A Déry Tibor író két novellájából Makk Károly (2017 augusztusában hunyt el) által adaptált Szerelem (1971) egy politikai fogoly hiányát és visszatérését meséli el. Míg ő börtönben van, anyja és felesége fájdalmukat a nyugtalanságban, az emlékezésben, a fantáziában, a cinizmusban fejezik ki. Amikor kiszabadul, a meggyötört férfi olyan valósággal szembesül, amely teljesen ismeretlen számára: egy pad a parkban, egy cigaretta, az eső, a társa keze... A terror elítélése ebben a filmben a férfi-nő kapcsolat, a leghétköznapibb hiány szintjére helyezve történik.

A Napló gyermekeimnek című filmjével, e fiktív önéletrajzával Mészáros Márta készítette el a magyar mozi egyik utolsó nagy filmjét. Azzal, hogy Juli elutasítja örökbefogadó anyját, aki a kommunista párt egyik fontos tagja, a fiatal lány azt a sztálinista rendszert utasítja el, amely gyermekkorában deportálta a szüleit. A rendőrségi jelent Juli emlékei szakítják meg, olyan emlékek, amelyek erőt adnak a fiatal nőnek ahhoz, hogy félelem nélkül ellenálljon az önkénynek.

A tiszta vonalú magyar síkság gyönyörűen alkalmas azokra az időutazásokra, melyek során az emberek azért próbálják hősiesen megérteni a történelmet, hogy végre alakítói lehessenek. „Ha a magántulajdont a múzeumba tesszük, végre emberek leszünk” – mondja egy paraszt a Tízezer nap (1965) című filmben. Ha ez a válasz, akkor a kérdés maga – „Milyen körülmények között vagyunk emberek, és nem a minket meghaladó erők rabszolgái?” – ezeknek a filmeknek a fontosságára és mindig új erejére utal.

Fordította: Boronyák Rita