Miről szól?

Egy bécsi vállalat páncélszekrényéből eltűnik tízezer schilling. A gyanú Köhlerre (Törzs Jenő) terelődik. Menyasszonya, Vanda (Bulla Elma), aki gépírónőként dolgozik mellette, hogy szerelmét mentse, magára vállalja a bűntettet. Bornemann (Uray Tivadar), az igazi tolvaj megkönnyebbülten nyugtázza, hogy Vandát egy évre elítélték. Ha Köhler, mint Vanda véli, bűnös lenne, tudnia kellene, hogy a lány nem bűnös, és akkor tisztában lenne annak áldozatával. Köhler azonban nem bűnös, ezért a bűnt felvállaló Vandát valóban bűnösnek véli, és meg sem látogatja a börtönben. Csak kiszabadulása után derül ki az igazság, amikor Bornemann költeni kezdi a körözött bankjegyeket, és lelepleződik. A lány ekkor jön rá, hogy áldozata teljesen értelmetlen volt.

Mitől különleges?

A stílusváltó film Bulla Elma személyében intellektuális színésznőt avat, aki a glamúrfilm sztárjainak hagyományaival szakítva egyszerű, elmélyült alakítást nyújt, mely a jövő törekvései, a neorealizmus és az egzisztencializmus felé mutat. Játékát Kosztolányi a Belvárosi Színház előadásáról 1935 januárjában írt kritikájában így méltatja: „Mihelyt kilép, a színpad megtelik vele. Vannak taglejtései, melyek felejthetetlenek. Most az, ahogy a kezével játszik, most az, hogy a homlokához akar kapni, de idegességében nem teszi, a mozdulatot mintegy elvetéli. Vannak felhangjai. Szavak, melyeket csak elhadar... Aztán sikolt, tombol s a színpadon a végzet döng végig, a nagy dráma...” (Kosztolányi: Színházi esték, 2. kötet. Bp. 1978. 256.p.)

A glamúrfilmek happy endjének kritikáját adja

Hogyan készült?

A filmet a Hunnia műtermében forgatták 1936 áprilisában. Írója, a Bécsben és Párizsban élő, álneveken publikáló Meller Rózsi maga is ült börtönben. Vallomás című színdarabját, melyet saját élményei ihlettek, a Belvárosi Színház igazgatója, Bárdos Artúr fedezte fel.

– nyilatkozta az Esti Kurírban (1935. január 17.). A Belvárosi Színházban több mint 150 előadást megért színdarab filmadaptációját is ő rendezte. Ez volt az első és egyetlen kirándulása a filmművészet területére. Fő törekvése a színházban bevált módszerek és a film lehetőségeinek összeegyeztetése volt: „nagyon érzem a film műfaj parancsait és minden igyekezetem az volt ennek a színdarabnak filmre komponálásában, hogy minél filmszerűbb legyen. Ezzel szemben viszont arra is kellett ügyelnem, hogy a színdarab koncentrált és kipróbált hatásai el ne kallódjanak, sőt ugyanazzal az erővel, sűrített koncentrációval kerüljenek filmre, amik a színpadon a siker lényegét jelentették.” (u.o.) 

Hol a helye a (magyar) filmtörténetben?

A filmet a korszak presztízsfilmjei között tartották számon, a velencei fesztiválra is kiküldték. A „bűnügyi történetbe ágyazott lélektani dráma” Nemeskürty István szerint Fejős Pál Tavaszi zápora mellett a korszak legjobb filmje. Kiemeli a kameramozgások alkalmazásának fontos szerepét a szereplők lelkiállapotának bemutatásában. Az Ember a híd alatthoz hasonlóan az Én voltam is a film noir felé mutat, és a glamúrfilmek happy endjének kritikáját adja. Míg a glamúrfilmekben a remények édene tárul elénk, az Én voltam az egymás félreértő emberek kínos erkölcsi és intellektuális konfliktusát ábrázolja. Bulla Elma gépírónőt játszik a filmben, aki szerelmes a főnökébe, ugyanabba a Törzs Jenőbe, aki a vezérigazgatót játszotta a Meseautóban. Az Én voltam a Meseautó happy endjének visszavonása: tanúsága annak, hogy a társadalom és a szerelem is börtön. 

Egy emlékezetes jelenet 

Vanda kiszabadulásának napján ügyvédje irodájában találkozik Köhlerrel. A lányt feldúlja a férfi rideg érzéketlensége, és az, hogy meg sem köszöni az érte hozott áldozatot. Végül kiderül, mindketten ártatlanok, s a lány értelmetlenül szenvedett egy évig. Miután az igazi tettest is elfogják, Köhler bocsánatot kér Vandától.

A rendező

Bárdos Artúr az 1910-es években (forrás: Wikipédia)

Plakát

(forrás: NFI)