Miről szól?

Élet és halál szűk határsávjában járunk. A kórházi elfekvőben öregek fekszenek az ágyon, kezük mozdulatlan görcsbe merevedve, arcukon legyek tanyáznak. A halál küszöbén mégis feltámad bennük az életvágy: feltápászkodnak, játszanak, és járókeretükkel elindulnak lassan a fény felé…

Mitől különleges?

A Kelj fel és járj! a haldoklók szívszorító világába kalauzol, akik ágyhoz kötve tengetik utolsó napjaikat. A kisfilm úgy indul, mint egy szociológiai riport, amely feltérképezi a kórházi elfekvők mindennapjait, de Zolnay Pál rendező végül élet és halál metszéspontját kutató lírai filmkölteményt farag belőle. Ragályi Elemér operatőr szomorú premier plánjaiban az öregemberek magányossága, a szemeikben mélyen ülő szomorúság mellett a méltóságot is megtalálja. Mintha egy beszélőfejes dokumentumfilmet néznénk, amelyben nem beszélnek a fejek, mert már nem tudnak, nincs mit mondaniuk – vagy nem hallgatja meg őket senki. Zolnay a haldoklók ellenpontjaként a hozzátartozóiikkal készített interjúkat vágja be a hangsávon, akik teherként élik meg az öregek ápolását.

Mint a tévében nézett Holdra szállás, nekik az tűnik óriási lépésnek, ahogy a cérnát befűzik a tűbe, megtalálnak egy kulcsot a limlomok között, és lassan lépegetnek az ablakon betűző, fehér fény felé. A Kelj fel és járj! filozófiai magasságokba emelkedik, amikor a járókeretes nénire rávillan a fény: vajon az éltető nap vagy a halál várja ott?

Megkapó bátorsággal nézett szembe az elmúlással

Hogyan készült?

A Kelj fel és járj! Zolnay Pál rendező és Ragályi Elemér operatőr első közös munkája, amit később az Arc (1970), a Sámán (1977) és főművük, a Fotográfia követett. A Városliget mellett, a Benczúr utcai elfekvőben forgatták, ahol Zolnay újfent bizonyította kivételes kapcsolatteremtő képességét, amellyel megdöbbentően őszinte vallomásokat hívott elő dokumentumfilmes alanyaiból. Az elfekvőben két nap alatt barátkozott össze az orvosokkal és a betegekkel: előbbiekkel átivott, utóbbiakkal pedig átbeszélgetett egy éjszakát, meghallgatta a panaszaikat, gyógyszert vitt nekik. A filmstáb fehér köpenyt vett föl, a betegek így orvosnak nézték őket, természetessé vált a jelenlétük. Olyannyira, hogy Ragályi Elemér állítólag magát a halált is lefilmezte: az egyik beteg észrevétlenül meghalt, amikor épp őt vette a kamera.

Hol a helye a (magyar) filmtörténetben?

A Kelj fel és járj! a magyar kisfilmtörténet különösen szép költeménye, amely megkapó bátorsággal nézett szembe az elmúlással. A halál témája kitartóan foglalkoztatta Zolnayt, aki az Ötvenesek (1978) című dokumentumfilmjében infarktusos betegeket interjúvolt meg, elsőként forgatott Magyarországon az AIDS-betegekről filmet (Védtelenek, 1989) – az Öngyilkosok címe pedig magáért beszél.

Egy emlékezetes jelenet

Teréz néni elé kiraknak néhány tárgyat, szemüveget, hogy keresse meg köztük a kulcsot. Játszanak vele, hogy amennyire lehet, élesen tartsák a páciens elméjét – és elbüszkélkedhessenek az öregek a filmeseknek, hogy tessék, jól vagyunk, még élünk. A kulcsot sokáig keresgélő, majd megtaláló Teréz néni örömén átsugárzik Zolnay humanizmusa is, aki a haldokló betegek körében is az élethez való ragaszkodást filmezte le.

A rendező