Sándor Pál kultfilmje egyszerre tiszteleg az álmát kergető, minden pofon után felálló kisember és a régi idők mozija előtt.
színes magyar játékfilm, 1973, rendező: Sándor Pál
író, forgatókönyvíró: Mándy Iván, Tóth Zsuzsa, operatőr: Ragályi Elemér, főszereplők: Garas Dezső, Major Tamás, Márkus László, Péter Gizi, Esztergályos Cecília, Temessy Hédi, 84 perc, felújítás: 4K restaurált
Miről szól?
Budapest, 1924. Minarik Ede (Garas Dezső), a megszállott mosodás minden szabadidejét és pénzét csapatának, a másodosztályban vegetáló Csabagyöngyének szenteli. Élete célja, hogy feljuttassa a klubot az élvonalba, de megannyi akadállyal kell szembenéznie. Játékosai elégedetlenkednek a mostoha viszonyok miatt, az egyetlen klasszis Vallay (Vogt Károly), a kapus, aki körül keselyűként köröznek a riválisok ügynökei. A pénzhiány miatt időről-időre áruba kell bocsátania a csapat egyik tagját, és a végén még meg is verik. De Minarik nem adja fel, mert „kell egy csapat.”
Mitől különleges?
A film jelmondata szállóigévé, főhőse fogalommá vált, szinte azonnal. Minarik lett az ellenszélben küzdő, minden pofon után felálló, makacsul álmodó kisember archetípusa, aki egyszerre komikus és tragikus figura. A történet túlmutat a futball közegén, a szedett-vedett csapatért való harc közéleti és társadalmi metaforaként is érvényes, a rendező
nem csak a régi idők focija, hanem a mozi hőskora előtt is tiszteleg.
A képi megoldások (szöveges inzertek, lassítások, gyorsítások), a burleszkbe illő gegek és a színészi játék stílusa mind a klasszikus némafilmeket idézik.
Hogyan készült?
Sándor Pált és állandó forgatókönyvíróját, Tóth Zsuzsát Mándy Iván prózája ihlette meg, aki a magyar írók közül elsőként emelte irodalmi témává a futballt. A pálya szélén című kisregényének főszereplője Csempe-Pempe, a fanatikus játékosmegfigyelő, belőle lett Minarik Ede a filmváltozatban. Sándorék nem a konkrét cselekményt, hanem a kisemberek és a perifériára szorultak által benépesített szürreális-abszurd Mándy-világot akarták visszaadni, többek közt a precízen kidolgozott képi világ segítségével. Ragályi Elemér operatőr célja az volt, hogy egyetlen hétköznapi snitt se legyen a filmben, de közben valóban a huszas éveket idézzék a kosztümök, a frizurák és a képi megoldások. A korhű helyszíneket Óbuda és a VIII. kerület fél évszázaddal korábbi állapotokat idéző romos házaiban találták meg, a mozijeleneteket egy tíz éve bezárt moziban vették fel, míg a Csabagyöngye SE pályáját a kőbányai szeméttelep „alakította”.
Jelmeztervből jelmez
Jelmeztervező: Kemenes Fanni
Hol a helye a (magyar) filmtörténetben?
Sándor Pál már a pályanyitó Bohóc a falonban (1967) is bátran kísérletezett, de az a virtuóz műfajjáték, amellyel átültette Mándy világát a vászonra, a magyar filmben szinte előzmény nélküli. (Közvetlen folytatása se sok van, stiláris hatását leginkább Tímár Péter szatíráiban lehet felfedezni.) A Régi idők focijának és Garas Dezső alakításának köszönhető az is, hogy megszületett a hazai filmtörténet talán legikonikusabb figurája, akinek máig nem kopott meg a kultusza.
Egy emlékezetes jelenet
Mielőtt klubtulajdonos lett, Minarik maga is aktívan rúgta a bőrt, sőt egészen a címeres mezig jutott – már ha hihetünk a legendáknak. A mosodás életének legfelemelőbb pillanata, a válogatottban szerzett gólja, egy szürreális flashbackben meg is jelenik: Minarik a Himnusz (!) taktusaira átkígyózik a pályán, majd magasba emelkedik és elrepül. A jelenet jól illusztrálja, hogy a rendező tökéletes arányérzékkel képes vegyíteni a humort a pátosszal.
Olvass tovább!
MMA Lexikon
Fogarassy Miklós: „Kell egy csapat...” – Sándor Pál: Régi idők focija. Filmkultúra, 1973/6, 18-23.
Zsugán István: A hangváltás igénye és öröme, Beszélgetés a Régi idők focija alkotóival. Filmkultúra, 1974/1, 10-18.
Veress József: Hajrá, Csabagyöngye!, 45 éves a Pégi idők focija. Filmhu, 2018