Huszárik Zoltán első egész estés játékfilmje a magyar filmtörténet bizonyára legszebb alkotása.
A rendező pályatársaival ellentétben nem nemzedéki vallomással, „így jöttem”-filmmel mutatkozik be, hanem rögtön – ahogyan a mindössze két játékfilmjével egyenrangú öt rövidfilmjében, így az 1965-ös Elégiában – költői, filozófiai magaslatokra tör.
Krúdy novellaciklusának adaptálásakor képes az író világirodalmi léptékű formavilágának filmes átültetésére. Nem egy Szindbád-novellát vagy -regényt adaptál, hanem többet, ám azokat nem fűzi történetté, hanem – egy korabeli kritika címével kifejezve ¬– „végtelen mellérendelésként” illeszti őket egymáshoz. Ahogy Krúdynál a Szindbád-történetek nem fejeződtek be, s voltaképpen a szerző halála tett pontot a „hajós” utazásainak végére, úgy a filmváltozatban Szindbád halála az a keret, amelyben újabb és újabb történetek bontakoznak ki a maguk időtlen láncolatában. Az epizódok közé illesztett átkötésekben pedig Huszárik megvalósíthatja valódi filmes törekvését, amelyet csak a történetmondást jobban nélkülözni képes rövidfilmekben tudott teljes szabadsággal kibontakoztatni: a képek költői-zenei-asszociatív áramlását. Ezek a közelikből, makrókból összeállított festői montázsok nem az elbeszélés logikájában, fogalmilag értelmezhető világot teremtenek, hanem esztétikai értelemben olyant, amelyben Huszárik (Szindbádhoz hasonlóan reménytelenül) élni vágyott: szabadot és szépet.
Krúdy Gyula írói pályája a Nyugat megjelenése előtt indult, bár egykorú Adyval, neki korábban, már középiskolás évei alatt megjelentek a novellái, és később nem csatlakozott a Nyugat köreihez, noha sokat publikált a folyóiratban. A modern magyar próza indulása az ő nevéhez köthető: a Szindbád-novellák a prousti emlékezés-és asszociációs technikán alapulnak. Ugyanakkor fontos a békebeli Monarchia utáni nosztalgia, ami az eltűnt ifjúság újra megtalálását, keresését helyezi időbeli kontextusba, ebben különbözik a többi modern magyar írótól, akik a mindig új jelenre koncentrálnak. A Szindbád-novellák az 1911-es Szindbád ifjúsága, az 1912-es Szindbád utazásai, az 1916-os Szindbád: A feltámadás és az 1925-ös Szindbád megtérése című novellásköteteken kívül az 1933-as Prugatórium című kisregényben szerepelnek. Szindbád utazásai az Ezeregyéjszaka meséinek kincskereső kalandjaival szemben mindig más nőkhöz vezetnek, Szindbád különböző életkorszakaiból, akiknek felkeresésével tulajdonképpen az eltűnt idő nyomába ered, és olyan kincseket keres, idéz fel és talál, amelyek másoknak semmit sem jelentő apró részletek, érzékletek, benyomások formájában Szindbád tudatában őrzik meg a sokféle alakban megjelenő nőiség létezésének bizonyítékait. Szindbádtól általában ezt is várják a nők, hogy emlékezzen rájuk, megjegyezze apró kedvteléseiket, szalagjaikat, masnijaikat, csipkéiket, biedermeier világukat, mulandó szépségüket. A gordonkahangként beazonosított Krúdy-stílust - az elmúlás feletti finom borongását és az élet élvezetének örömét - a Huszárik-film bevezető képsorában, az intróban lírai kollázsként, montázsként sűrítetten fejezi ki.
A különböző szerelmi történetekből megmaradó benyomások, impressziók fontosabbak tulajdonképpen, mint magának a kapcsolatnak az alakulása, és ezek szerepelnek egymás után ismétlődve az intróban. Ha még csak a kalandokból szerzett maradandó emléknyomok, érzékterületre tett benyomások gyűjteményeként a történet-egységek sűrített kollázsát adnák, az is nagyon erős metonimikus líraiságot eredményezne, de az emléknyomokból tulajdonképpen Szindbád tudata, belső világa áll össze, ami már montázsként a Krúdy-próza hasonmásjátékát az elbeszélő és a szereplő között méltóan fejezi ki vizuális nyelven.
A bevezető három percének megtekintése előtt olvassuk el a Női arckép a kisvárosban A harmadik út című szöveg bevezetőjét, húzzuk alá azokat a költői képeket, érzékleteket, amit el tudnánk képzelni, hogy Szindbád megőrzi magának tíz éven át ebből a szerelemből, majd keressük meg az intróban, melyik kép való ebből a történetből. [„A templomnak mohos zsindelyfedele volt, és örökkön nedvesség csurgott róla.”] Vajon mi lehet a jelentősége a jelentéktelen részleteknek, milyen időbeli dimenziót hordoz a városka, a templom, amely a szerelem térbeli helyszíne? [Különböző idősíkokat idéznek fel.] Csoportosítsuk a filmképeket, hogy milyen módon utalnak az időre, elmúlásra, emlékezésre!
Krúdy Gyula: Női önarckép a kisvárosban
A harmadik út
Esős tavaszi délután - a liget fái messzire ködben, árnyban úsznak, alkonyat felé Szindbádnak levelet hozott a posta. Hegyes, apró betűk, mint megannyi kanárikörmök a borítékon, odabévül fehér kartonlap, aranyozott sarkokkal, amilyen papiroson a grófnők vagy a nagyon szegény varró¬kisasszonyok leveleznek. A madárkakörmök e szavakat jelentették: Kedves Szindbád, harmincadik születésnapja alkalmából fogadja szerencsekívánatait Lenkének. - Szindbád kétszer-háromszor megforgatta kezében a levelet, megnézte a postabélyegzőt, egy felsővidéki városka neve a bélyegen, megnézte az aláírást, és mert nem volt feledékeny ember, egyszerre mindenre emlékezett. Lenke tíz esztendő előtt, lánykorában egyik szent és érintetlen szerelme volt az ifjú Szindbádnak. Fekete szemű, fekete hajú és illatos szájú hölgy volt. De legelsőbben mégis inkább kis kezére emlékezett, amelyet esti sétákon gyakran tartott a felöltője zsebébe dugva. Puha és finom ujjaival sokat játszadoztak Szindbád ujjai, a kabátzseb sötétségében, sőt többször szájon is csókolta egy régi templom mögött (ahonnan a ködbe borult temető látszott árnyékszerű kőoszlopaival), mielőtt az esti sétáról hazáig kísérte volna Lenkét. A régi templom falában egy középkori várúr sírja volt elhelyezve, és ott állott maga a várúr is, talpig kőben, kőszakállal és kőpáncélban a kripta ajtajára faragottan. A templomnak mohos zsindelyfedele volt, és örökkön nedvesség csurgott róla. A kövek hidegen, nedvesen, fázósan kopogtak lábaik alatt, amíg a régi templomot estenden megkerülték, hogy a félhomályban, a temető tájékán egy-két csöndes és hosszú csókot váltsanak... Szindbád később a Lenke városkájából más világtájak felé vitorlázott, és csak néha-néha jelentette egy levélke, hogy Lenke még él, dolgát pontosan végzi a postán, de a régi templom felé már nem sétál. Aztán egyszer Szindbád éjjel, vonaton, félig alva, félig ébren útitársakat hallott beszélgetni feje felett, és valaki éneklő hangon mesélte, hogy Lenke abból a bizonyos városkából férjhez ment egy felső-magyarországi orvoshoz. Szindbád fáradtan aludt, és csak félálomban, a vasúti kerekek kattogá¬sá¬ban hallotta ismétlődni: Lenke férjhez ment... Lenke, Lenke... De mivel igen fáradt volt, és különben is régen elfelejtette az ócska templomot és környékét, nem tudott teljesen felébredni. Reggel azt hitte, hogy az egész dolgot csak álmodta.
Nos, most ez a bizonyos Lenke írt Szindbádnak tíz év múlva, és szépen bebizonyította, hogy még nem felejtette el ifjúkori szerelmét - talán első szerelmét, amit a nőknél nagyon nehéz megállapítani, és bebizonyította, hogy eleget gondolt reá, hisz születésnapját is számon tartotta.
Szindbád, a hajós abban az időben még nagyon szeretett utazgatni. Tehát aznap este vagy másnap - de semmi esetre sem későbben - vonatra ült, a hálófülkében lefeküdt, és éjfélig csendesen aludt amaz ismeretlen, messzi városka felé utazva, ahol Lenke lakott.
Éjfélkor felébredt, és nyújtózkodva, ásítozva nézegetett ki a rohanó vonat ablakából a tavaszi éjbe.
A tájon nagy, barna hegyek sorakoztak, és az éjszaka félhomályos volt, mert valahol a magasban, nagyon messzire, vékony felhők mögött a hold bujdosott. Nagy fák futamodtak el szeme előtt, amely fáknak koronája fehér párában látszott libegni. Kis bakterházak szaladtak el a sötétségben, mint az éjszaka rohanó vizén a gyermekek papírcsónakjai. Az ár a törpe bokrokat és sövényeket szemkápráztató sebességgel ragadta tova. A nagy hegyek a távolban komolyan, méltóságosan ringatóztak tova, mint a lassújárású viharfellegek az égboltozat oldalán.
Később egy folyó tűnt fel a mélyben, amely kanyarogva futott a vasúti töltés mellett. Gyakran csak fekete árnyéka látszott a folyónak, mint az esti országúton poroszkáló juhászkutyának. De a kanyarodóknál, ahol a folyó kibújt az árnyékból, ezüstös karikák, fehér halpénzek ringatóztak a folyó hátán, hogy gyorsan eltűnjenek a messziségben. Egy fekete, nyurga híd, mint valami hosszúlábú bogár állott a folyó vizében. A vasúti mozdony rekedten, tompán búgott bele a kerékkattogásba. A kalauz csöndesen jelentette Szindbádnak, hogy az állomás közeledik.”
