A pillanat megfigyelése, a helyzet felismerése, a történelem észlelése – A plán- és nézőpontválasztás, a kameramozgás cselekményszervező ereje Fábri Zoltán Magyarok című filmjének részletében.

Fábri Zoltán filmjeinek hősei csak a mindennapi lét működését szeretnék fenntartani. Megtanulták, hogyan kell dolgozni, a hétköznapokat megélni, felelősséget vállalni. Sorsuk azonban olyan történelmi-társadalmi közegbe kényszeríti őket, ahol a paraszti-polgári világ addig felépített rendje átalakul vagy veszélybe kerül, pusztul. Ezekben a helyzetekben a tartással, fegyelmezettséggel, cselekvőképességgel átitatott figurák épp úgy nem tudják közvetlen világuk rendjét fenntartani (Magyarok, Isten hozta, őrnagy úr!, Két félidő a pokolban), mint a traumákkal, változásokkal szemben tehetetlenül vagy alkalmazkodással sodródó karakterek (Az ötödik pecsét, Hannibál tanár úr, Édes Anna, Utószezon) vagy az aktívan változtatni akaró, de saját érzelmeit, vágyait kiélni képtelen hősnő a Hangyabolyban. Fábrinál a sikeres, sorsfordító karakter ritka (Körhinta), de ez esetben is a boldog jövőhöz a folyamatosan megélt társadalmi küzdelem vezet.  

Ezekben az alkotásokban az erőteljes karakterek cselekvésének lehetetlensége, a széteső, alkalmazkodó figurák erőtlensége épp úgy drámai. Ezt a drámaiságot egyrészt az erős színészi játék, a szimbolikus tájak, a kimunkált paraszti-polgári enteriőrök fogalmazzák meg. Fábri azonban semmiféle színpadiasságot nem enged meg. Vizuális, formanyelvi megoldásaival folyamatos és reflexív figyelemre kényszeríti a nézőt. A lassú, követő, nem hivalkodó kameramozgások, a néző és szereplő figyelmének folyamatos eltávolítása és összeillesztése megköveteli a nézőtől, hogy megfigyelje a cselekmény viszonyainak társadalmi-pszichológiai motivációit. Ezek a szikár kompozíciók az attitűdök, jelenségek szerzői értékelését is megszervezik.

Fábri Zoltán Magyarok című filmje 1977-ben Balázs József azonos című regényéből készült. 1979-ben Oscar-díjra jelölték. A cselekmény 1943-ban játszódik. Egy csoport magyar vendégmunkás érkezik egy német gazdához. Parasztemberek, akik keresetükkel otthon hagyott családjaikat akarják segíteni. Tudják, hogy a „népek háborúznak”, de a háború mélységét, működését, összefüggéseit nem ismerik fel, nem érzékelik. Eddigi tapasztalataik, emberségük, gyakorlatuk vezeti őket. Erősen, kitartóan dolgozzák végig mindennapjaikat. Ám ez az erő ebben a világban kevés. Egyre több jel mutatja, hogy a paraszti, természeti és vallási rendhez szokott csoport világképével szemben az értékek felbomlottak, a kegyetlenség egyre közelebb kerül szereplőinkhez. Ők egy-egy helyzetben segítőkészek, de a foglyok és áldozatok fájdalmát nem engedik közel magukhoz, nem kérdeznek, munkájukba, egymásba kapaszkodnak, saját csoportjukba zárkóznak. A munka leteltével hazautaznak, ahol a háborút már nem kerülhetik el. A férfiakat várja a behívó.

A kiemelt 4 perc 15 másodperces filmrészlet a megérkezés és a szállás elfoglalásának helyzeteit mutatja. Minden egyszerű, közvetlen és praktikus. A szereplők rendezetten és nyugodtan követik az utasításokat. Jövetelükre felkészültek, a gazda és az intéző rutinosan irányítja a csoportot. A bizonytalanság és félelem azonban átitatja a helyzetet. Fábri egyszerű-szikár képi megoldásai nemcsak az együtt mozgó, csoportba zárt, idegenbe vetett emberek szorongásait érzékeltetik, hanem azt is, hogy nekik is van mit érzékelniük, felfedezniük: a körülöttük lévő világot sokkal súlyosabban uralja a félelem. A német birtokra megérkező parasztemberek a számukra megmutatott világban megfigyelik, hogy mi hol van, és megtudják azt is, hogy mit nem szabad látniuk. Az érzékelésnek ezt a kettősségét nemcsak a részlet két jelenete mutatja, hanem az egész filmet átszövi. Szereplőink ugyanis pontosan elhelyezkednek a kijelölt térben, és igazodnak a megkapott szűk keretekhez. Nem nehéz alkalmazkodniuk, ehhez szoktak: laknak, dolgoznak. Jól dolgoznak. És amit még látnak, azt nem gondolják tovább. Nem észlelik, hogy ők lényegében már egy kegyetlenségbe süllyedt világban élnek.

A részlet elején szereplőink éppen megérkeznek a birtokra. A gazda és az intéző várja őket. Na meg Anton, a bizarr mosolyú kocsis.

Maga a csoport az egyik szereplő, sokáig együtt látjuk őket, egy képen, együtt mozogva, ugyanazt teszik: leszállnak, együtt mennek, kezet fognak, mármint a férfiak, nem szólnak, csak figyelik a gazdatiszt utasításait. Később a csoportból csak egy alakra figyelünk, az ablakon kitekintő Fábián Andrásra.

A gazda és a gazdatiszt Antonnal együtt a helyiek, ők ismerik ezt a világot. Az ő csoportjuk azonban nem egységes. A gazda a birtokos eleganciájával, csendesen figyeli az eseményeket. Övé itt minden, mégis mintha kívülálló lenne. Brajner a Magyarországról ideszakadt gazdatiszt harsány és határozott. Minden gesztusával jelzi, hogy ide tartozik. Ő az, aki itt kiismeri magát. Anton a kocsis, a szolga, mozgása, viselkedése sérült. Magatartása azonban épp hogy nem alárendelt. Van benne valami autonóm: figyel, és ott is jár, ahol nem szabad. 

A részlet végén, a barakkok irányában homályosan ott vonul egy csoport. Sejtelmes, szürke, foltszerű alakjuk a barakkok foglyainak csoportját érzékeltetik.

A 4.5.2.6. kép egy beállítás folyamatát érzékeltetik. Az első képpel jelzett beállítás megelőzi ezt, a harmadikkal jelzett pedig követi. A tér is az idő folyamatos. A gazda és a gazdatiszt várja a vendégmunkásokat. A megérkező parasztok feléjük haladnak. A kamera távolabbról mutatja őket, majd kicsit rájuk közelít, középre rendezi a csoportot. Az emberek együtt mozognak, a kamera (kocsizással) kíséri őket. A képkivágás a kézfogásig folyamatosan amerikai plánra szűkül, majd újra nyit. A többalakos kistotálban a csoport közössége és a velük szemben oldalt álló Brajner határozott irányító alakjának viszonya fogalmazódik meg. A beállításnak nincs vége, a csoport elindul. A kamera jobbra fordulva (svenk) követi a szereplőket, akik most együtt mennek tovább.

Minden jól lekövethető, tudjuk, merre kell menni. Brajner meg is erősíti a szereplőkben, hogy új világuk átlátható. „Énhozzám mindig bármivel nyugodtan fordulhatnak” - mondja. A feszült zene azonban ellenpontozza a szereplők és a kameramozgás folyamatát, stabil ritmusát. A feszültséget csak fokozza a következő beállítás, Anton furcsa mosolya. A képkivágás hirtelen szűkül. A megszólított Anton felnéz, nézi a csoportot. Sejtelmes, groteszk mosolyában ott az üdvözlés, a köszönés gesztusa, ugyanakkor félelmet is kelt.

A részletet átszövi a felismerés, a megfigyelés hangsúlyozása. A gazda és a gazdatiszt nézik a leszálló embereket, akik észreveszik őket. Anton - nevét hallván - vigyorogva nézi a csoportot, később is figyeli őket. Brajner megmutatja a kastélyt, a főbb irányokat. A kerítésen túl azonban barakkok vannak, azok iránt nem szabad érdeklődni. Fábián András körbenéz a szobában, pakol, lassan elfoglalja a teret. Asszonya sír, arca takarva, még nem néz körbe, ebben a világban még nem tud elhelyezkedni. Fábián András viszont már figyel. Kinéz az ablakon. Távolban emberek szürke csoportját látja. Közelebb, az ablak alatt ott van Anton. Összenéznek.

A csoport megérkezését három rövid helyzet folyamatának összekapcsolásával építi ki a montázstechnika. A parasztemberek leszállnak a vonatról, és a gazdával, a gazdatiszttel elindulnak. Időugrás. A kastély udvarán Brajner ismerteti, hogy mi merre van. Időugrás, Fábián András a szobában mozog. A kamera folyamatos le-föl mozgásokkal (svenk) követi a szereplőt. Mindig a cselekvés kap hangsúlyt. Kipakolás, a tűz megpiszkálása. Határozott mozdulatok, de András még nem találja a helyét, a szoba egészét sem látjuk. Asszonyát sem tudja megvigasztalni, inkább kinéz az ablakon. Nemcsak kifordul a helyzetből, érdekli is valami. A részlet utolsó beállítása ehhez a helyzethez kapcsolódik, annak folyamatát építi tovább (folyamatvágás).

A nagytotálban látott csoportot Fábián András nézi. A szereplő és a néző nézőpontja sokáig azonos (szubjektív beállítás). A kamera lefelé mozdul. Észrevesszük Antont. Ő már korábban is ott volt a képkivágás aljában. A kamera lefelé mozdul, a nagytotál szűkül, Anton alakját totálban látjuk. A felső gépállás is érthető. Fábián András nézőpontjából, az ő szemével, fentről az ablakból látjuk mindezt. Anton észreveszi, hogy észreveszik. Vigyorával azonban nem közöl. Nincs benne félelem. Uralja András és a néző nézését. Átlépte a határt? Vagy csak mi gondoljuk így? Bennünk is ott van, ott működik az előbb hallott szabály, miszerint arrafelé nem szabad érdeklődni? A rendező nem ad pontos választ, „csak” a megfigyelés helyzetét építi ki. A beállítás folyamatában a szubjektív nézőpont felszámolódik, néző és szereplő nézőpontja szétválik. A látványban megjelenik az ablakkeret. A kamera felfele mozdul (svenk) a szubjektív beállítás társított beállítássá alakul. Fábri nem engedi, hogy folyamatosan a szereplővel nézzük a világot. A néző már Fábián Andrást, az ő reakcióját figyeli. A külső ablak zárva van. Fábián András elfordul a külvilágtól.

Az egész részlet dramaturgiai rendszerében, az utolsó beállítás kompozíciójának erőteljes váltásaiban folyamatosan érződik az a rendezői tudatosság, ahogy Fábri a nézők és a szereplők nézőpontjait kezeli. Soha nem engedi, hogy a néző azonosuljon a szereplőkkel. A néző dolga, hogy immár a történelmi tapasztalatok birtokában megfigyelje azt, ahogy a szereplők felfedezik és kirekesztik közvetlen környezetükből a nagypolitika és a háború jelenlétét. Ez a tudás nemcsak a nézőpontok, a kameramozgások finom illesztésével, hanem a részlet realitásába szövődő szimbólumokkal is megerősödik. A csoport még személyvonatról száll le, ahogy azonban elindulnak a sínek mellett, a vonat is továbbmegy. A csoport mögött a személyvonat kocsijai eltűnnek, a vonat második része már tehervonat. Emberek és mögöttük vagonok mozgása rajzolja ki a magyar vendégmunkások németországi megérkezésének történelmi keretét.