Ranódy László csapója #25

2021.06.04.

Az a bizonyos csapó! Ez az az fatábla, aminek mozgatható nyelével csapnak egy-egy felvétel kezdetén, hogy a vágásnál pontosan össze lehessen illeszteni a csapó hangját a csapó látványával, a hang és a kép szinkronba hozása érdekében. Ennek némileg kicsinyített mása (23x15,5 cm) a képen látható példány. A táblás részen a film címe, rendezője, vagy az operatőr neve, és a rögzítendő jelenet sorszáma helyett ez a szöveg olvasható: „30 éves szocialista filmgyártásunk emlékére”. Amennyiben a szocialista filmgyártás kezdetét 1948-tól számítjuk, akkor ez az emlékcsapó 1978-ban adatott több klasszikus és örökérvényű film (Ludas Matyi, Légy jó mindhalálig, Pacsirta, Árvácska) rendezőjének, a parasztvilágból kiemelkedett Ranódy Lászlónak (1919-1983).

Egy igazi csapó: megkezdődik a felvétel az Omlás című film forgatásán, 1963-ban (MTI Fotó: Bojár Sándor)

Hogy került most elő? Ranódy László még a Pázmány Péter Tudományegyetem joghallgatója volt, amikor a Független Színpad színjátszó munkaközösségében rendezőként gyakornokoskodott Hont Ferenc vezetésével. A mozgalom betiltása után, 1939-ben sikerült bekerülnie a Hunnia Filmgyárba, ahol 1942-ig rendezőasszisztensként tanulta ki a szakmát. (Megjegyzendő, hogy már jóval korábban, még középiskolásként eljegyezte magát a filmmel – az amatőrfilmmel.) Persze önálló, professzionális rendezésről ábrándozott, és hogy valóra is váljon, buzgón hallgatott filmtörténeti előadásokat és tanulmányozta a múlt remekeit a fél-legális Erdélyi Filmakadémián. A tanultakat rögtön továbbadta, elvégre meg is kellett élni valamiből. Így hirdette magát:

Pesti Hírlap, 1943.12.10.

Horthyista katonának nem volt hajlandó bevonulni, ezért bujkálnia kellett. Korábban kísérletezett például a Szakadékkal, Darvas József 1943-ban kiadott drámájával, ám a szociális ellentétek tragikus hangvételű intonációja ekkor nem ment át. (1956-ban sikerült felélesztenie a témát, némileg enyhítve a lehangoló véget a szocreál szellemében.) Móra Ferenc Ének a búzamezőkről című regényéből a háború végén álmodott filmet, egymás után termelve a forgatókönyv-változatokat. De mire 1946-ban a megvalósításra sor került volna, Ranódynak már más dolga akadt, így az ötletet barátja, Szőts István varázsolta filmmé.

A sok „dolog”, amibe Ranódy belevetette magát a háború után, az a forgatókönyvírás mellett a Nemzeti Parasztpárt filmcége, a Sarló Film vezetése, illetve tanítás a filmfőiskolán, ami egyébként még nem is létezett. Úgy kezdődött, hogy 1945 őszén Hont Ferenc hívatta Szőts Istvánt, Radványi Gézát és Ranódy Lászlót, hogy csináljanak valamit a Színművészeti Akadémián. Szőts nagyon hamar kivált, helyébe beszállt a Moszkvából Hont Ferenccel együtt hazatért Balázs Béla, a kor egyik legnagyobb tekintélyű filmes hangadója. De ő sem maradt sokáig, mert a diákok kezdtek elmaradozni az óráiról, ami csak fokozta elszigetelődését, sértettségét, és annak ellenreakcióját, kielégítetlen önérzetét. Ranódy visszaemlékezései szerint Balázs Bélát „…ebben az időben kicsit megszállottnak, ne mondjam azt, hogy futóbolondnak tekintették, aki mondta a maga rögeszméit, akire fölnézett a fiatalságnak és a filmművészeknek egy jelentős tábora, de a rutinos nagyágyúk egy kicsit lekezelték. Még olyan rendezők is, mint Radványi Géza, aki a Valahol Európábant vele együtt csinálta. Amikor Balázs Bélához fordult – emlékszem a gesztusaiból és egyes félmondataiból –, az derült ki számomra, hogy elsősorban Balázs Béla nevére volt szüksége egy produkció fémjelzésére. Később megfordult ez a véleményezés, és Radványi a legnagyobb és legőszintébb elragadtatás hangján beszélt Balázs Béláról, mint alkotóról, mint forgatókönyvíróról, mint munkatársról.”

Ranódy 1949-ig nem kap önálló rendezői feladatot, pedig már nagyon unja a „hivatalosdit”. Továbbra is a Szakadék tervét dédelgeti magában, csakhogy közben nagyot változnak a követelmények: át kell írni a forgatókönyvet úgy, hogy játszódjék a történet a szocializmusban, a konfliktus forogjon a téesz körül, a főhős tanító próbálja beszervezni kulák apósát a téeszbe... Na, ettől elment Ranódy kedve egy időre. Egy véletlen azonban hozzásegítette, hogy ebben az évben Nádasdy Kálmánnal párban elkészítsék első színes filmjüket, az azóta is megunhatatlan Ludas Matyit. Szinetár György, a filmgyártásban is tevékenykedő újságíró (Szinetár Miklós nagybátyja) felment Háy Gyulához, a filmgyár fődramaturgjához azzal, hogy pénzre van szüksége. „Mire adjak neked?” – kérdezte Háy Szinetárt, Ranódy emlékei szerint. Ott volt az asztalon a Ludas Matyi, a vicclap. Jött az ötlet: „Ludas Matyi, Fazekas Mihály” – és elkezdett mesélni. Háy hallgatta vagy tíz percig, és azt mondta: „Jó. Adok rá előleget.” Szinetár megírta a forgatókönyvet. Amikor készen volt a második változat, és a dramaturgia is áldását adta rá, akkor kezdődött, hogy ki rendezze? Ranódy tippje volt Nádasdy Kálmán. Nádasdy pedig csak úgy vállalta, ha ő is ott lesz mellette.

Ne feledjük, hogy ennek az érzékeny lelkű, polgári humanista művésznek a kommunista diktatúra kemény időszakára esett alkotó pályájának kezdete. Ám az „olvadás” után „beindult a szekér”. Bár Ranódy László nem dicsekedhet rekordszámú filmmel, 30 év alatt azért mintegy 15 mozi és televíziós produkciót dirigált le (köztük ott van végre a Szakadék is 1956-ból!).

Megérezte, hogy a felpuhult szocialista diktatúrában már van bizonyos hullámzás, amit ki lehet játszani, például klasszikus irodalmi feldolgozásokkal.

Légy jó mindhalálig (1960), Pacsirta (1963), Aranysárkány (1966), Árvácska (1976), hogy csak klasszikussá vált remekeit idézzük. Minden esetben az emberi méltóságért küszködő megalázott felnőttek vagy kiszolgáltatott, védtelen gyerekek a hősei, ma is elevenbe vágóan...

Visszatérve a háborút követő időkre, amikor Ranódy a Nemzeti Parasztpárt filmcégének, a Sarló Filmvállalatnak volt a vezetője, megakadt a szeme a cég titkárnőjén, Kótzián Katalinon. Nagy találkozás volt, ugyanis nem csak házastársra, hanem alkotótársra, kollégára is talált a franciául, németül és angolul kitűnően beszélő fiatal lányban. Mert Ranódy Kati – így hívták őt a szakmában –, a gyereknevelés mellett zsúfolt szakmai életet is élt. A forgatókönyvek legépelése és megvitatása mellett a MAFILM sajtófőnökeként, valamint a Gyermek- és Ifjúsági Film Nemzetközi Központja (CIFEJ) aktivistájaként járta a világot, zsűrizett, de legfőképpen kampányolt – a magyar gyerekfilmekért. (Ebben a férje is segítette az Ifjúsági Filmbizottság elnökeként.)

A Légy jó mindhalálig forgatásán Ranódy László Törőcsik Mari és Holl István jelenetét állítja be, a kamera mögött Pásztor István operatőr, 1960 (MTI Fotó: Bojár Sándor)

És ez még nem minden. Ranódy Kati Kótzián Katalin néven lírai költő is volt. Az 1947-ben megjelent Költőnők antológiáját együtt szerkesztette Török Sophie-val, Babits Mihály özvegyével. „Korán kezdtem verselni, rengeteget olvastam, fordítottam” – mondta Katalin, aki gimnazistaként tűnt fel verseivel. Hamar bekerült az Újhold folyóirat körébe is. Első kötete egy szonettkoszorú volt, ehhez is Török Sophie írt előszót. Ranódyval való házassága után összekötő- és dalszövegeket írt a rádió számára, az Operának pedig Kisfaludy Károly Kérőkjét írta át operalibrettóvá, amit 1955-ben be is mutattak. Férje halála után fordult ismét a lírai költemények felé. 2001-től 2006 végéig, 86 éves korában bekövetkezett haláláig négy önálló kötete jelent meg a Nap Kiadónál.

Véletlen, hogy a Ranódy-család szomszédságába költöztünk a hatvanas évek elején. Katival gyakran buszoztam együtt az 5-ösön, előbb-utóbb összeismerkedtünk és összebarátkoztunk. Amikor már elmagányosodott (özvegyként a fia is eltávolodott tőle, Nyugat-Németországban telepedve le), nekem volt szerencsém többször fuvarozni őt. Ő meg egy szép napon megajándékozott ezzel az ereklyével – a kis csapóval, amit Ranódy László kapott emlékbe 1978-ban. Én pedig most örömmel adom ezt át a Nemzeti Filmintézet – Filmarchívum könyvtárának örök megőrzésre.

(Készült Szekfü András Így filmeztünk első kötete, valamint Kótzián Katalin versesköteteit bemutató kiadói ismertetések felhasználásával.)