Április 16-án a holokauszt magyarországi áldozataira emlékezünk; 1944-ben ezen a napon kezdődött a hazai zsidóság gettóba zárása. Megmutatható-e, lehet-e egyáltalán ábrázolni a holokausztot, „mondani a mondhatatlant”, „jóvátenni a jóvátehetetlent”.

A Máriássy Félix rendezte Budapesti tavasz című film a felszabadulás 10. évfordulójára készült; 1955. április 4-én tartották ünnepélyes díszbemutatóját. Karinthy Ferenc azonos című regényét Thurzó Gábor dramaturggal közösen dolgozták át. A feladat nem volt könnyű, hiszen a filmnek úgy kellett megfelelnie a kor kultúrpolitikai elvárásainak, hogy közben az alkotóknak és a nézők többségének is személyes tapasztalatai voltak a borzalmakról; Budapest ostromáról, a nyilasok rémtetteiről.

Az alkotók közös élménye – a bujkálás, az óvóhely összezártsága – alapján készült a film. Máriássy Félix szerzett hamis papírokat Gábor Miklósnak; együtt „dekkoltak”, de nem messze tőlük bujkált Karinthy Ferenc és Turzó Gábor is. „Egyetlen kiskás (kisegítő karhatalom) sapkánk volt, emlékszem, egyszerre sose tudtunk kimenni, mindig felváltva jártunk ki a városba. Különben rém harciasak voltunk, kézigránát és mindenféle lógott rajtunk” – Máriássy így emlékezett 1944 novemberére.

Gordon Zsuzsa és a kabala mackó 

A Jutkát alakító Gordon Zsuzsának ez volt az első nagy filmszerepe, ezért érthető volt félénksége, tapasztalatlansága. Máriássy úgy segítette a filmezés kezdeti nehézségeinél, hogy rábízta annak a szobának berendezését, ahol Jutka bujkál, megkérte, hogy saját, személyes tárgyaival rendezze be. Így került a filmbe a kabala maci, amely a film végén még fontos dramaturgiai szerepet is kapott.

Egy bérház lakóinak túlélési startégiáit láthatjuk, hétköznapi sorsokon keresztül elevenedik meg a történelem. Máriássyt a döntés kényszerének problematikája érdekelte:

„Az embernek döntenie kell, nincs középút, nincs társadalmon kívüliség. A személyes sors összefügg egy ország, egy nép sorsával.”

Annak ellenére, hogy a film „rendelésre” készült, több jelenetét átiratták vagy kivágatták, mégis több elemében számít újítónak. A filmen a sematizmus korszakát meghaladva, a propagandafilmek után az olasz neorealizmus hatása érzékelhető. „Igazi hús-vér emberek igazi konfliktusait tartalmazta” – ezért is keltette fel a forgatókönyv Illés Györgynek, a film operatőrének a figyelmét. A stílusjegyek megújításán túl fontos szempont, hogy a film magyar elkövetőkről és magyar áldozatokról szól.

Az 1958-as Világkiállítás alkalmából megrendezett filmversenyen – az 1895 és 1955 között gyártott kis- és nagyjátékfilmek közül – több fordulóban, titkos szavazással választották ki a legjobbnak ítélt műveket, melyet a Brüsszeli 12 néven tartunk számon. Ennek mintájára 1968-ban a magyar filmszakma is szavazott – az 1948 és 1968 közötti legjobb filmek, a Budapesti 12 közé a Budapesti tavasz is bekerült.
Magyar film először ábrázolta – és nem csak tematizálta – a holokausztot. Legmegrázóbb képsorai, a Dunába lőtt zsidók és a cipők között válogató nyilas katona ihlette Can Togay és Pauer Gyula köztéri alkotását, a Cipők a Duna-parton emlékművet. A bronzba öntött cipők a film forgatásán használt kellékek alapján készültek.

„Ha elfejtjük a halottakat, az olyan, mintha még egyszer megölnénk őket” – vallotta Elie Wiesel, a koncentrációs tábort túlélő, magyar származású világhírű író. A Filmarchívum könyvtára ezzel a filmmel és az azt hirdető, egyedi kiadvánnyal emlékezik az áldozatokra.