A propaganda-játékfilm a szabálykövető gyerek-énünket célozza: ha az előírt viselkedést követjük, ha "jók leszünk", pláne, ha megjavulunk, a boldogság garantált. Azt gondolnánk, nincs ez másképp az Állami Áruház című film esetében sem. Vagy mégis?

Az államosítást követően az 1950-es évek első felére a hazai filmgyártás a kommunista vezetés ellenőrzése alá került. A filmipar szovjet mintára központosított rendszerben működött, s a korszak alkotásainak alapvetően nem műfaji, hanem tematikus elvárásoknak kellett eleget tenniük. A Zsdanov megalapozta, hatalmi pozícióból képviselt szocialista realizmus magyarországi normarendszerét Révai József és az általa vezetett Népművelési Minisztérium adaptálta (a Magyar Dolgozók Pártja művészetpolitikájáról bővebben itt lehet olvasni.)

Gertler filmje az alkotók visszaemlékezései alapján nem az Operettszínház nagy sikerű előadásának (írók: Gádor Béla, Barabás Tibor, Darvas Szilárd, zene: Kerekes János, bemutató: 1952. május 30., rendezők: Márkus Éva és Mikó András) filmadaptációja volt, hanem azzal párhuzamosan készült. A színpadi előadásról nem maradt felvétel, de ha megnézzük a filmet, kis képzelőerővel már-már az előadást is láthatjuk, hiszen kevés kivétellel ugyanazok szerepelnek ebben is. Szerencsénkre a film megőrizte azokat az alakításokat, melyek alapján készséggel elhisszük az egykorú beszámolóknak, hogy a bemutatón 40 (!) nyíltszíni tapsot kapott Latabár Kálmán, Feleki, Petress és a többiek; általuk váltak élővé a papírmasé-figurák, s alakításuk révén legendássá a színészek. (A színházi előadásról és az operett műfaj alakulásáról, használatáról bővebben Bujdosó Dezső – B.Vörös Gizella Realizmus és sematizmus című tanulmányában olvashatunk.)

Barabás Tibor 1982-es visszaemlékezéséből megtudhatjuk azt is, hogy az alapötlet nagyon is valós eseményekre épült. Aprónak tűnő, de alapvető csavar: a hidegháború ideje sem a gáncs nélküli lovagok időszaka volt: „Zoltán öcsém a Divatcsarnok vezérigazgatója lett. Az amerikai rádió kürtölte a rémhírt, hogy a százforintosokat lebélyegzik, leértékelik. Az áruházakat megostromolták a vásárlók, mindent megvettek. Az öcsém telefonált, menjek át a Divatcsarnokba, ha látni akarok valamit. Átmentem. Leírhatatlan tülekedés, zűrzavar. 150 kilós bronzcsillárt cipelt három férfi. Kifogyott az áru, az öcsém a raktárakból mindent felhozatott, vécécsészéket, kertitörpéket… Mindent megvettek. Az életnek ebből a nagyon is reális jelenetsorából született meg az Állami Áruház ötlete; igazgatónak ott volt az öcsém, aki kis könyvelőből lett vezérigazgató, száz nyüzsgő, mindenáron eladni akaró segédből megláttam Latabár alakját és a lebecsült, kispolgárnak bélyegzett könyvelőben Glausius bácsit.” (Barabás Tibor: Maszk és toll. Film Színház Muzsika 1982. január-június. Maszk és toll különkiadás)

 Az Állami Áruház (1952) kettős tartalmi elvárás jegyében készült. A hétköznapi élet minden területén meg kellett mutatni, miként győzedelmeskedik a magasabb rendű, forradalmi ideológia a régi rend és maradi képviselői fölött, s hogyan leplezik le az új idők új emberei a külső és belső ellenséget (termelési film, szabotázsfilm). A „haladás” eszméinek magasabbrendűsége a történelmi múltban sem maradhatott bizonyítatlanul, bár a korszakra ugyancsak jellemző kosztümös filmekben ennek igazolása jóval kevésbé direkt eszközökkel történt. 1953 márciusa, Sztálin halála után lassú demokratizálódás kezdődött, ám a példátlan sikert aratott Állami Áruház ezt megelőzően, 1952-ben forgott, s 1953. január 23-án mutatták be. Az 1957-es decemberi adatok szerint a filmet csaknem 4 és félmillióan látták (a legnépszerűbb Civil a pályán-t pedig közel 4,8 millióan).

A termelési és szabotázsfilmek kötelező témakatalógusától való eltérések a kimond(hat)atlan alkotói viszonyulást mutatják, ezek közül hármat érdemes kiemelnünk. Az első definicióbeli: a film inkább leírható a fogyasztási, mint a termelési jelzővel. Áruházban természetes volna, hogy az eladók eladni, a vevők pedig vásárolni szeretnének. Ám az Állami Áruházban mások a szokások. A vevők nem a szükségleteik szerint vásárolnak, hanem az akadozó ellátás, a hiánygazdálkodás miatt azt veszik meg, ami éppen kapható. Lehet ennél egyértelműbb kritikája a termelési filmeknek?

Finom distinkció a második eltérés is. A korszak közösségi embere, Kocsis a muszáj-dramaturgia szerint Danccsal áll ugyan harcban, valódi ellenpontja azonban a magánéletbe visszavonult, szakmailag csupán megtűrt és lesajnált régi vágású könyvelő karaktere (az idős urat az ekkor mindössze 44 éves Feleki Kamill adja). Glauziusz bácsi nemcsak a könyvelés mestere, az üzlethez is remekül ért, de régen föladta, hogy a főnökeivel megértesse, mennyire fontos, hogy a számok nem hazudnak. (Állítja ezt a kor sztahanovista közegében, a kozmetikázott termelési adatok, a hurráoptimizmus légkörében.) Neki, mint Fülesnek, a deklaráció szintjén már minden mindegy, igényességéből azonban jottányit sem enged: megjelenése, ahogyan a könyvelése is precíz, hibátlan. Nem tudunk nem arra gondolni, hogy a filmkészítés csínját-bínját gyári, piaci körülmények között elsajátított Gertler a figurában némiképp önmagát is megmutatta. (A szemérmes, visszafogott, halk szavú, mindig elegáns, talpig úriember Gertlert rendezőként Révész György: Éjfélkor (1957) című filmje őrizte meg. Pályáját már nagybetegen, az És akkor a pasas… (1966) című önironikus filmjében összegezte. Portréját kortársai elbeszélései alapján itt láthatjuk.)

Gertler Viktor temetése a filmhíradóban (benne a Révész-filmrészlettel). A gyászbeszédet Herskó János mondta:

Glauziusz karaktere azt a szilárd magánéleti alapot képviseli, ami ekkor, s bizony még évtizedekig menedéket nyújtott a közélet és a hétköznapok nehezen elviselhető inzultusai elől. Gertler és csapata emellett az éppen abszolvált – nem mellesleg műfajtörténetileg fából vaskarika – „szocialista operett” keretein belül arra is ügyelt, hogy Kocsis, a kor hőse határozott nagyrabecsüléssel kezelje Glauziuszt mind szaktudásáért, mind pedig családszeretetéért. Apró iránymutatás?, reménysugár?, hátha a „mindent eltörölni” helyett a hétköznapok Kocsisai hajlandók tanulni elődeiktől.

A darab és a film dalai közül Glauziusz bácsi unokájának énekelt altatódala volt a legnépszerűbb. A szöveg ismeretében ezen nem is csodálkozhatunk: „Ő mások előtt nem hajlong soha, az ő élete nem lesz mostoha. / Mert nyár és ősz és tél jön sok tavaszra, és életének egyre több a haszna. / Mert bizonyság már, nem csupán remény, hogy szolga nem lesz ez a kis legény. /A képét nézve, büszkén mondja szám: hogy ember lesz az én kis unokám.” A dalszöveg lemondó válasz a bevezetőben említett, a propagandafilmek képviselte ajánlatra, a „jóság esetén garantált boldogság”-paktumra is. Glauziusz magának nem, csak unokája számára remél jobbat, ám ezzel a gesztussal az alkalmazott művész Gertler jó szakemberként megtalálta a módját annak, hogy bizakodást csempésszen a kilátástalan helyzetbe.

A harmadik jelentős műfaji fricska, hogy az „ideológiailag fejletlen”, „szabotőr és feketéző” Dancs jól működő, nyereséges áruházat vitt. A zene, a melodráma, a történések sodrában már-már árnyékban marad, hogy Kocsis vezetése alatt rögtön visszaesik a bevétel. További árnyalat, hogy Kocsis az egyetlen, aki nem pusztán érti, de képviselni is kívánja, mit vár a dolgozóktól a Párt, így hát gyakorlat és hozzáértés nélkül, mindössze egy gyorstalpaló elvégzését követően haladéktalanul megteszik az rendszer büszkesége – s annak metaforájaként működő – Állami Áruház igazgatójának. Csak a minisztériumi feljebbvaló, Iványiné (a csodálatos Tőkés Anna) beavatkozása, s a ki tudja, honnan érkező, áruval dugig rakott teherautók deus ex machinája képesek biztosítani a kötelező boldog befejezést.

Az Állami Áruház nem pusztán világsikert aratott, hanem paradox módon a szocreál szülőhazájában, a Szovjetunióban is osztatlan elismerésnek örvendett. „A magyar kritika azt kérte számon, hogyhogy nem söpri le az új vezetés, Gábor Miklós Dancsot – azaz magát az osztályharcot. A Pravda kritikusa ezzel szemben azt emelte ki: lám-lám, a népi demokratikus rendben a megfelelő ember alacsony sorból is csúcsra kerül.” Ez persze lehetne vicces is, de inkább szomorú, mert azt mutatja, mennyire túlteljesített a kortárs magyar kritikai közélet a művészet megregulázásában.

Leadkép: Az Állami áruház szovjet plakátja