Az N. N., a halál angyalát 1970. május 7-én a Szikra moziban mutatták be. Kritikai visszhangja gyér volt, kuszának és belterjesnek találták. B. Nagy László, a kor kiemelkedő kritikusa ÉS-beli írását (Inkább autóbuszt, 1970.05.09.) így zárta: „A történetből kemény bírálat, förgeteges szatíra is kerekedhetett volna – sajna, a filmet látva körülbelül húsz perc múltán le kellett mondanunk e reményről. Dr. Korin György sorsát megidézve, Herskó a hőse hibájába esik: semmiről se tud lemondani, amit ez a zűrös és hiábavaló életvitel ötletként fölkínál. Vígjátékaink közös baja a túlbonyolítás – ebben kétségkívül az N. N.-é a pálma. (...) Keveslem a személykocsit, mely a hőssel a Dunába fordul. Inkább autóbusz kellett volna – az egész díszes társasággal együtt, akik inkább rosszabbak, mint jobbak Korin tanár úrnál. Hisz gyávábban, butábban, a fal mellett ők is ugyanazt teszik, amiért a náluk kiválóbbat eléri a dramaturgiai végzet.”

Herskó tanítványai, Sándor Pál és Simó Sándor mesterük védelmére keltek (Két filmrendező levele, ÉS, 1970.05.23.): „(...) az itt élő kétmillió kusza életű lény: ember és magyar, talán elfogadható szándékunk is: megérteni és számot adni róluk, néha valóban csak a „tevékenység látszatát” keltő életükről, a magunk dolgáról. Még akkor is, ha ezért megszületik B. Nagy László tollából a végzés, mely számunkra a Duna-Tisza közéből csak a Dunát illeti. Lehetőleg a pesti Duna-partot. Mert ott aztán csönd van.”

B. Nagy válaszában rövidre zárta, amire a tanítványok a Kádár-kor tabusítása miatt csak utaltak. „Vitairatuk utolsó bekezdését, legkivált a befejező célzást, szégyellem megérteni. Nem magam, a levélírók miatt. Nehéz eldönteni, hogy az efféle alaptalan gyanúsítás kire lealázóbb. Elviekben pedig: könyörgöm, ne kezdjük újra, ami már a 30-as években vészterhes és undorító volt: az „urbánusok” és a „népiesek”, a „sznobok” és a „parasztok” (vagy hogy nevezzem őket?) mucsai ihletésű, szófia pörlekedését. Mely akkor és most és mindenütt: biztos jele a szellemi élet elzápulásának.”

A filmhez Pecsenke József két plakátot is készített. A fiatalon elhunyt grafikus életműve még alapszinten sincs feldolgozva. Nem tudjuk, miért készített két variációt, nincs adat arról sem, milyen elosztásban, hány példányt láthatott a kortárs közönség. A kor divatja szerinti négyszínű alkotás az ismertebb, bár mai ízlésünkhöz talán a fekete-fehér áll közelebb. A skiccportrékat napjainkig idézik, legutóbb Törőcsik Mari halálát követően használták föl.

Herskó Gervai Andrásnak adott interjújában (Élveztem, hogy brahista voltam, Kritika, 2003. 6.) dr. Korint brahistaként határozta meg. „Ebbe a pesti jasszkifejezésbe összesűríthető a film problematikája, s mindaz, amit erről a korszakról tudok. Én is brahista voltam. Élveztem, hogy brahista voltam. Elhittem, érdemes azt csinálnom, amit jónak látok, egyik oldallal sem egyetérteni. Lekopogom, ebben igazam is volt, a főiskolai osztály bizonyos sikerei, az alkotócsoportban végzett tevékenységem, s ami a legmegnyugtatóbb, a filmjeim is ezt bizonyították.”

Dr. Korinnal ellentétben Herskó „kiúszott a másik oldalon”; 1970. július közepén családjával Svédországba emigrált. A csodás elemekben bővelkedő szóbeszédek dacára nem várta őket mesés Rotschild-örökség (sem). Kapcsolatok és nyelvtudás nélkül, egyetlen autónyi személyes holmival indultak az ismeretlenbe. Hátrahagyva karriert, jól bejáratott rutint, kapcsolatrendszert, s minden tulajdonukat, ami a kultúrpolitika privilegizáltjaként nem volt kevés. A korszakban „disszidálásnak” hívták az ország engedély nélküli elhagyását, s törvényben rögzítették annak büntetőtételeit (1961. V. törvény 203., 205. paragrafusok), ami 1-5 év szabadságvesztést, valamint vagyonelkobzást jelentett. Így kerültek a Herskó-házaspár díjai és kitüntetései a Magyar Nemzeti Levéltárba.

A talányos című, önéletrajzi elemeket is tartalmazó N. N.-t levették a műsorról, s a velencei filmfesztiválon „technikai okok” miatt nem került programba. Herskó János távozása mélyen megrázta tanítványait, cserbenhagyottnak, elárultnak érezték magukat. A Mester személyesen akarta elmondani, miért ment el, 36 példányban postázta búcsúlevelét, ám az állambiztonság „jóvoltából” a címzettek közül csak ketten kapták kézhez. Az egyik Aczél György, a korszak kulturális életének irányítója, a másik Vas Judit, a tragikus sorsú pszichológus és dokumentumfilmes volt. Jóvoltából, értékeli a mazlista (Herskó jellegzetesen, „a”-val ejtette a szót), mert így nem származhatott sértődés abból, ha valaki nem szerepelt a címzettek között.

Svédországban nemcsak gyorsan elsajátította a nyelvet, de a televízió számára feleségével, az operatőr Herskó Annával dokumentumfilmet is készített azokkal az amerikai, lengyel, jordániai, osztrák nemzetiségű emigránsokkal, akikkel svédül tanult (Búcsúünnepség, 1971). Csakhamar tanítani kezdett a stockholmi Dramatiska Institutetben. Gyakran felidézte, hogy jellemző öltözéke, a bőrkabát és nyakkendő miatt a 68-as, erősen kritikus szemléletű hallgatók első benyomása az volt: „Te jó ég, ez egy ilyen öreg UFA-rendező, aki itt jön nekünk, és magyaráz.” Pár hét múltán az egyik legnépszerűbb tanár lett, s ugyanazon reformelvek alapján oktatott, mint Pesten. Az intézménynek 1988-92 között rektora is volt. Svédországi életére vonatkozóan Herskó elvétve használja a „mazlista” retorikát, filmszakmai kérdéseket, vagy a költségvetési problémák megoldását fejtegeti, amikor elmondja, hogyan tette nyereségessé az intézményt.

Herskó visszatérése Magyarországra az 1970-es évek második felében kezdődött: tanítványa, Börje Hansson Busz (1977) című rövidfilmjének kellékén, egy fotón volt látható a pesti főiskolai vetítésen. A szűk szakmai közegben támadt felhördülést 1980. januárja után szélesebb körű követte, ekkor nálunk is bemutatták Ingmar Bergman A varázsfuvola (1974) című operafilmjét, amelybe a világhírű rendező Herskót is beválogatta, mint érdekes arcú statisztát. Az 1980-as évek végétől egyre gyakrabban hívták Budapestre, s ő hűségesen jött.

A rendszerváltást követően Herskó ismét részese lett a magyarországi filmes közéletnek. „Eleinte úgy tűnt, minden ott folytatódhat, ahol abbamaradt: kis- és oktatófilmek, főiskola, tanítványok stb. De nem vállal többé funkciót, úgy látszik, Korin-Herskó nem olyan naiv, hogy még egyszer ringbe szálljon. A főiskolán még kiverekszi, hogy a végzős osztály filmhez jusson, majd távozik, mikor úgy érzi, méltatlan helyzetbe kényszerül.”

Fésős András így emlékezett vissza első órájukra „filmapjukkal”: „Kivágódik az ajtó, egy Porsche sebességével az ajtótól az egyik asztalhoz rohan egy férfi, lobogó zöld félselyem ingben, fehér szemüvegben, hátrafésült fehér hajával, szájában szipka, benne a piros Marlboro, leül, két kézzel az asztalra csap, gyorsan bemutatkozik, majd közli, hogy mivel Svédországban a 60-as években bevezették a „Te Törvényt”, tegezni fogjuk egymást.”

Elengedhetetlenné vált annak nyilvános tisztázása is, miért hagyta el szülőhazáját, ahol filmrendezőként, tanárként és súdióvezetőként, úgymond, „mindent” elért. Gervaival készült interjújában elmondta: az N. N. forgatása közben döntött úgy, elég volt. „Egyszerű lenne azt mondani, hogy kiábrándultam. Abból soha nem ábrándultam ki, hogy a megtermelt javakat szociálisan igazságosabban el lehet osztani. Én a hazugságokból ábrándultam ki, a nagy alaphazugságból, abból, hogy mindig mást mondtak és mást csináltak. Azt hittem, a sok hülyeség, ellenállás, kitérő ellenére lépésenként, de előremegy a társadalom. Aztán amikor kiderült – főleg az 1968-as események miatt –, hogy ez nem így van, úgy éreztem, nincs értelme tovább kompromisszumokat kötni. Egy ideje pedig azon kaptam magam, hogy kezdtem óvatos lenni. Arra gondoltam, miért mindig én vigyem el a balhét. Nem láttam értelmét, hogy mindenáron megtartsam a pozíciómat, hogy ezért taktikázzak: figyeljek a politikai vezetők véleményére, és esetleg eltérő véleményüket kihasználjam, arra építsek. Disszidálásom nyilván egy hosszabb folyamat betetőzése volt. Okai között még szerepet játszott az egész zsidókérdés szőnyeg alá söprése is.”

Herskó az interjúkötet címlapján

Arra, hogy a családjával mi történt, lakonikusan felelt: „Apámat 1943-ban elvitte a harmadik agyvérzése, mamámat – nagybátyámmal és unokatestvéremmel együtt – 1944 végén egy menetben elhajtották az országhatár felé, Balf környékén halt meg egy táborban.” A 18 éves Herskó elmenekült, lebukott, ám mazlija volt, túlélte. Svédországban hasonló mazlira nem volt szükség. Ott „a kapcsolatokat a bizalom és biztonság” jellemzi, elég volt tehetségesnek és okosnak lennie ahhoz, hogy 44 évesen új karriert építsen, nem is akármilyet. Egyetlen példa az eddigiekhez: Lars von Trier is a tanítványa volt, akinek Herskó két filmjében epizódszerepet is vállalt (A bűn mélysége, 1984, Európa, 1991).

„Hosszan készült a végső távozásra. Nem akart lezáratlan ügyeket hagyni maga után, utolsó munkái belső kényszerből fakadó bűnbocsánatkérések. A kenyereslányban [A kenyereslány balladája, Czabán György – Pálos György, 1996] Nusihoz, az egyszerű kenyereslányhoz, aki megmentette az életét a második világháborúban, majd a családtagnak fogadott egykori háztartási alkalmazotthoz, Jojókához, akit orvul itthagytak 1970-ben [Rapszódia Juli néniről, 2008], végül a nemrég elhunyt feleségéhez, Annához, aki végig kitartott mellette a nehéz időkben” [Requiem magyar módra, 2011, BR]

Fésős András portréfilmet készített (Herskó, 2004), Muhi Klára pedig interjúkötetet jelentetett meg róla. Utóbbi címlapján önironikus, „brahista” képet láthatunk: az ősz Mester vásott kölyökként nyelvet ölt. Mindenkire, aki hajlandó szembenézni vele.