Rapée Ernő neve Magyarországon elsősorban a jazz világában ismert, kevesen tudják, hogy a világhírű karmester-zeneszerző a filmzene történetében is fontos szerepet játszott. A komoly tekintetű, törékeny alkatú művésznek nagy tekintélye volt a szakmájában. Halhatatlan jazz melódiákat írt, forradalmasította a némafilmek zenei kíséretét, kollégái számára enciklopédiát, oktató anyagokat állított össze. Minden körülmények között ragaszkodott a minőséghez és munkájának elméleti hátterét is részletesen kidolgozta. Nem véletlen, hogy gyakran mondták rá: Maestro Rapée, a „kis ember nagy zenekarokkal”.¹

Rapée Ernő 1909-ben végzett a budapesti Nemzeti Zenedében, innen indult el 18 évesen, hogy külföldön próbáljon szerencsét. A fiatalember tehetséges zongoristának és karmesternek bizonyult, többek között Drezdában, Magdeburgban és Katowicében dolgozott színházi karmesterként. Később Mexikóban és Dél-Amerikában is turnézott, majd úgy döntött, hogy az Egyesült Államok felé veszi az irányt. Mint a bevándorlók többsége, New Yorkba érkezve ő is a semmiből építette fel új életét. Erre a nehéz időszakra így emlékszik vissza: „Aztán egy nagy nekilendüléssel áthajóztam az óceánon és Newyorkban kikötöttem. Senkit sem ismertem. Nehéz volt az élet. Szerencsém volt. Az első héten betévedtem egy kávéházba, ahol zongoristát kerestek. Vállaltam. Heti huszonöt dollár fizetést kaptam. Emlékszem, egy ronda, füstös, bűzös lebuj volt. Letört magyarok jártak főképpen ide, olyanok, akik valahogyan mégis elő tudták teremteni azt a huszonöt centet, amibe egy vacsora került. Wagnert és Lisztet kellett játszanom nekik. Érdekes. Letörtségükben is jó zenét akartak. Kávéházról-kávéházra jártam hat hónapon keresztül. Azt hittem, mindig jobb következhetik csupán. Nem igy volt. Se többet nem kerestem, se jobb helyre nem jutottam.”²

Rapée, aki kezdetben pár dollárért zongorázott egy East Side-i étteremben, egyre több felkérést kapott, majd a Hungarian Opera Co. nevű társulat igazgatója lett. A Hungarian Opera Co. amerikai turnéja Rapée első komolyabb üzleti sikere volt, mégsem maradt itt sokáig.

Találkozás Roxyval

(forrás: The Cooper Collections, Wikipedia)

A magyar társulatot elhagyva a Rialto Theatre zenekarának karmesterévé szerződött. Ekkor figyelt fel rá Samuel L. „Roxy” Rothafel, aki maga is német bevándorló volt, és a korszak egyik szépreményű New York-i impresszáriójának számított. Rothafel az 1910-es években került a showbizniszbe, és azzal tűnt ki, hogy új szemléletet hozott a mozikultúrába. Elsősorban a Rialto, a Rivoli és a Capitol mozikban szervezett előadásokat, amelyeken az élő zenei kíséret a vetítés méltó társává vált. Ezekben a mozikban játszott először szimfonikus nagyzenekar a filmek mellett, az előadások magas színvonala az igényes nagyvárosi közönséget is vonzotta. Rothafel 1927-ben nyitotta meg a legendás Roxy Theatre-t a Times Square-en, amit a Radio City Music Hall és az RKO Roxy követett.

Rothafel és Rapée pályája a későbbiekben szorosan összefonódott. A széles látókörű komponista-karmester pontosan értette Rothafel elképzeléseit, és az általa megálmodott előadások amellett, hogy igazán élményszerű aláfestést nyújtottak a filmekhez, önálló zenei koncertként, egyfajta varietéműsorként is működtek. Rapée 1912-től dolgozott a Rivoliban, majd a Capitolban, később pedig hetente vezényelte a Roxy Theatre nagysikerű vasárnapi szimfonikus rádióközvetítéseit. Hamarosan több filmszínház zenei igazgatását is rábízták, nyolcvan fős zenekara pedig híres volt arról, hogy számos magyarnak adott lehetőséget.

Az immár komoly elismertségnek örvendő és jó anyagi körülmények között élő karmester az 1920-as évek közepén az UFA felérésére Európába utazott. Zenei tanácsadóként segített abban, hogy a német filmszínházakban is meghonosítsák az Egyesült Államokban már sikeres, új koncepciót. A szakértői munka mellett az UFA Palast Am Zoo szimfonikus zenekarát és jazzbandjét vezényelte.³ Az 1925-ös nagy európai koncertkörútja során Budapestre is ellátogatott és a Duna-palota első emeletének erkélyes lakásában magyarul és némi nosztalgiával válaszolt az újságírók kérdéseire.

Rapée dallamai

Rapée az 1920-as évek elején már dolgozott a Fox számára, első nagy sikereit filmzeneszerzőként mégis Európában aratta, amikor Ewald André Dupont Varieté (1925) és F. W. Murnau Faust (1926) című filmjeihez komponált zenét.⁴ Nemsokára visszatért Amerikába, ahol az 1920-as évek második felében, a késői némafilmkorszakban különösen termékeny volt. Legnagyobb, ma is gyakran játszott slágerei a Lew Pollack szövegíróval közösen jegyzett Diane (I’m in Heaven When I See You Smile), a Charmaine és az Angela Mia. A Diane-nak később számos feldolgozása született, de eredetileg az 1927-es A hetedik mennyország (7th Heaven, r: Frank Borzage) című romantikus filmhez íródott. Ez még némafilmként forgott, de már bemutatták a Movietone technikával hangosított változatát is, amelyhez a kísérőzene készült. A hetedik mennyországot 1929-ben az első Oscar-díj átadón a legjobb film díjára jelölték, és bár ebben a kategóriában nem nyert,⁵ sikere megszilárdította a Fox Film Corporation helyét a stúdiók között. A romantikus hangulatú Charmaine szintén némafilmzene volt a What Price Glory? (r: Raoul Walsh, 1926) című háborús melodrámához, de dallama napjainkig sok filmben felbukkan az Alkony sugárúttól (1950) a Rumnaplón (2011) át a Twin Peaks sorozatig (2017).

A sikeres filmzenék révén egyenes út vezetett Hollywoodba, ahol Rapée 1930-31 folyamán egy rövid kitérőt tett a Warner kötelékében és számos korai hangosfilm, például a Kis Cézár zenei rendezését vállalta. Hamarosan azonban visszatért igazi otthonába, New Yorkba, és az NBC zenei igazgatója, majd 1932 decemberétől haláláig a Radio City Music Hall zeneigazgatója és a Radio City Symphony Orchestra vezető karmestere lett.

A zenetudós

Rapée nem csak szerzeményeiről és karmesteri teljesítményéről, de teoretikus munkásságáról is ismert. Az 1925-ben megjelentetett Encyclopaedia of Music for Pictures máig meghatározó alapmű, amely a filmzene elméletén túl felállítja az egyes zenei témák rendszerét és ezekhez konkrét címeket is ajánl. A szerző hangsúlyozza a kísérőzene önálló dramaturgiai szerepét, javaslatot tesz arra, hogyan álljon össze egy filmvetítést kísérő zenekar és megfogalmazza, hogy milyen szempontokat kell figyelembe venni ezeknél az előadásoknál. Úgy véli, hogy elsőként mindig a történet helyszínét és nemzetiségét szükséges zenei aláfestéssel illusztrálni, hogy a megfelelő atmoszféra kialakuljon, majd minden karakternek meg kell találni a saját zenei motívumát, különös figyelemmel a szerelmi témára, illetve a gonosz és a humoros figurákra. Útmutatásában külön kitér azokra a helyzetekre, amelyek a zenészek számára kihívást jelentenek a mozielőadásoknál, mint például ha több karakter jelenik meg egyszerre a vásznon, flashback van a történetben, de elemzi azt is, hogy milyen különbségek lehetnek a nem fikciós filmek, például filmhíradók, és a játékfilmek kíséretében.

A kötetet tanulmányozva sokat megtudhatunk a korabeli némafilmek jellegzetes témáiról is, amelyek illusztrálása estéről estére feladatot jelentett a zenészeknek. Rapée igazi archivistaként közelít a kérdéshez és hangsúlyozza, hogy egy szakszerűen kezelt, folyamatosan bővülő zenei könyvtár minden komoly mozgóképszínháznak elengedhetetlen része. Ehhez egyfajta tematikus cédulakatalógust készít, amelynek segítségével a karmesterek és a zenészek könnyen és gyorsan megtalálhatják az adott filmhez leginkább megfelelő zenei darabokat. A teljesség igénye nélkül ízelítő ebből a rendszerből: Emberek – tűzoltók, mérnökök, cowboyok, kalózok stb.; Élőlények – méhek, madarak, macskák, csirkék, kutyák, halak stb.; Helyek – tengerpart, szénbánya, sivatag, vásár, őrültek háza, malom stb.; Eszközök – óra, szökőkút, telefon; Entitások – kísértetek, nimfák, bohócok, csontvázak, boszorkányok, de vannak javaslatai az egyes országokhoz és népekhez kapcsolódó zenei motívumokra, hangulatokra, zenés-táncos jelenetek illusztrálására, valamint olyan egészen elvont témákra is, mint az „alkoholtilalom”.⁷

Rapée rendszerét ma is használják a némafilmzene kutatói, könyve fontos hivatkozási pont a filmzene történetében, de az információs rendszerekkel és archívumelmélettel foglalkozó szakemberek is gyakran előveszik. A fáradhatatlan karmester, zeneszerző, író tehát sok szempontból maradandót alkotott, és nem véltelen, hogy gyakran mondogatta: „Egy jó magyart nehéz munkával megölni.”⁸

IMDb