Filmezte, ahogy nő a fű – Egy európai művészfilmes és mozis karrier nyomában

2016.02.16.
Könyvajánlónk témája egy olyan kötet, amely nemcsak megtalálható a filmarchívum könyvtárában, de részben ott is íródott. Hőse egy osztrák filmes, aki a harmincas években, miközben magyar pályatársai délibábos népszínműveken munkálkodtak, a puszta valódi életét próbálta filmen visszaadni. Nem volt egy diadalmenet.

Georg Höllering – ahogy a kötet Móriczot idézve címében nevezi – magánkalóz volt a filmdzsungelben: ismeretlen vizeken, egyedül hajózott. Bár mind a filmkészítésben, mind a cenzúrával való hadakozásban, mind a filmterjesztésben voltak tapasztalatai (pályájának kezdetén Bécsben üzemeltetett egy mozit, aztán Berlinben a későbbi német filmklasszikus, a Kuhle Wampe forgatásán volt Bertolt Brecht alkotótársa), Magyarországon nem várt kihívásokkal kellett szembenéznie, amikor elhatározta, hogy egy igazán magyar dologról, a pusztáról készít filmet. De nem romantikus-délibábosat, hanem valódit, igazi pusztai emberekkel. Az ősi pásztor életforma már a film készültének idején is eltűnőben volt, a film éppen a régi és az új egymásnak feszüléséről szól.

A fiatal generáció az ostor helyett a biciklikulcsot választja

Höllering baloldali kapcsolatai és zsidó származású felesége miatt, a nácik hatalomra jutása után jött Berlinből – bécsi kitérő után – Budapestre. A Hortobágyot, mint témát feltehetően későbbi, magyar operatőre, Schäffer László ajánlotta neki, mint a természetközeli életforma megmaradt szigetét. A témaválasztással kapcsolatos forrásokat és feltevéseket a könyv részletesen körüljárja. A rendező 1934 tavaszán leutazott a pusztára, kis stábbal, a saját pénzéből. Megküzdött a hatóságok értetlenségével és közönyével, de a helyiek, az általa felkutatott szereplők részéről segítőkészséget is tapasztalt. Nem zavarta mások véleménye (a pesti filmesek gúnyosan csak úgy emlegették: „az osztrák, aki azt filmezi, hogy nő a fű”), eltökélten próbálta megvalósítani az elképzeléseit. Eközben saját tévedéseit is korrigálni kellett. Eredetileg dokumentumfilmet akart készíteni, de a már majdnem kész filmmel elégedetlen volt: hiányzott belőle a történet, amire a képeket felfűzheti. Újrakezdte az egészet: az új, játékfilmes forgatókönyv megírására Móricz Zsigmondot kérte fel, ő maga pedig egy második nyárra is visszautazott a pusztára a hiányzó, játékfilmes jeleneteket leforgatni. Tulajdonképpen megteremtette a magyar dokumentum-játékfilm műfaját.

Monográfusa, Szekfü András filmtörténész ugyanolyan makacs elszántsággal ered hőse nyomába, mint ahogyan az legfontosabb filmjét készítette. Nagy gonddal kutat fel minden eddig ismeretlen, kiadatlan dokumentumot. A könyv előszavában elmondja, hogy eredetileg csak a Hortobágy-filmről akart írni, aztán, ahogy elmélyült a kutatásban, rájött, hogy e nem hétköznapi filmes pályafutást teljes folyamatában érdemes felrajzolni. Így a könyvből megismerhetjük a négy országot átfogó (Ausztria, Németország, Magyarország, Anglia) életutat. A kötetet gazdag illusztrációs anyag kíséri – számomra mindig érdekes, atmoszférateremtő hatású látni az eredeti dokumentumot, kézzel írott jegyzetet, naptárbejegyzést. A szerző a forrásokat nem csak tartalmilag, de lélektanilag is elemzi, a szereplők lelkébe és fejébe helyezkedik. A feltárt tényeket filmtörténeti kontextusba állítja, ahol szükséges, műfajelméleti kitérőt tart. Ahol nem talál dokumentumot, ott az előzményekből és a következményekből próbálja kikövetkeztetni a hiányzó pontokat. Kikérdezi a még élő szemtanúkat, bejár minden kézirattárat és könyvtárat.

Passuth, Höllering, Mezei Ernő 1935-ben

E nyomozásban kapóra jöhetett, hogy a film körül több magyar író is bábáskodott. Passuth László – akkor még bankhivatalnokként – kezelte a stáb bankszámláját, majd viszonya a rendezővel életre szóló barátsággá alakult. Írásaiban három helyen is megemlékezik a forgatásról, Hölleringről. Az elkészült filmről pedig Márai Sándor és a szociográfus Szabó Zoltán ír kritikát. Végül bőséges információforrás maga Móricz Zsigmond, aki naplóiban mindent lejegyzett, a hétköznapi megélhetés kérdéseivel is előszeretettel foglalkozott. A film jelentette népszerűség mellett a honorárium is szerepet játszott abban, hogy úgy döntött: „Ez egy olyan téma, ami méltó hozzám”. Menet közben szívügye lett a film, az együttműködés azonban veszélybe kerül, amikor Höllering rájön, hogy novella filmre viteléhez színészek kellenének, ő pedig – anyagi és koncepcionális okokból – civilekkel akar forgatni. A csalódott író nem akarja a nevét adni a filmhez, kis híján kenyértörésre kerül sor. Végül kompromisszum születik: a három szálra épülő móriczi koncepció megmarad, de leegyszerűsítve, kevesebb szöveggel. Ezután Móricz a forgatáson személyesen is részt vett.

Van benne gémeskút is, cigány is, csárdás is – csak másképp

Höllering magyar kulturális életben való biztos tájékozódásra és minőségérzékre vall, hogy zeneszerzőnek Bartók Bélát kéri fel. Az már a film korabeli presztízséről árulkodik, hogy Bartók maga helyett Lajtha Lászlót ajánlja, és ő sem rajong az ötletért, a leforgatott képek azonban meggyőzik. A szereplők Lajtha által gyűjtött népdalokat énekelnek, a nagyszabású jelenetekhez pedig szimfonikus művet komponál – a filmben mindvégig fontos dramaturgiai szerepet játszik a zene.

Egy szokatlan, nagy erejű képekből (az operatőr egy Berlinben szerzett barát, egy profi: Schäffer László), mozgásból és zenéből komponált, kevés szóval dolgozó alkotás jön létre. Szervezése is embert próbáló feladat lehetett, finanszírozása pedig egy mai független filmhez hasonlítható. A legtöbb fantáziát épp a film költségvetésének rekonstruálása követelte a szerzőtől, hiszen erre vonatkozóan egyáltalán nem maradtak fenn iratok. Ami tudható, azt a szerző apró mozaikdarabokból, félbetépett cetlik alapján következteti ki. Az engedélyeztetésről viszont már vannak források: a cenzúrabizottság a film tizedét kivágatja, az állatok párzása, a kiscsikó születése nem maradhat a filmben. Ami így viszont túl rövid lett, így az 1937 márciusában tartott bemutatón egy hozzá nem illő bohózatot társítottak hozzá. Még szerencse, hogy Márai még a teljes változatot látta, és lelkes írásban méltatta, miképpen Szabó Zoltán, majd később Szőts István is.

A csikó születése sok volt a prűd cenzúrának, itthon is, Angliában is

A cenzúra miatt csalódott Höllering 1936-ban Londonba emigrál és élete végéig itt él. Kezdetben háborús rövidfilmeket készít, majd új életet kezd: megalapítja a 36 évig, 1986-ig működő londoni művészmozit, az Academy Cinemat, amelynek üzemeltetője, majd második házassága révén tulajdonosa is lesz. A hatvanas években ő a magyar filmek legelhivatottabb forgalmazója és propagandistája. Működőképes stratégiát alakít ki a művészfilmek forgalmazására, arra, hogy hogyan lehet becsábítani a nézőket ismeretlen kelet-európai filmekre. Tulajdonképpen mozisként is azt teszi, amit korábban alkotóként: próbálja bekapcsolni a magyar filmet Európa vérkeringésébe. Neki is köszönhető, hogy a szerzői film nagy korszakának alkotásait, mindenekelőtt Jancsó műveit megismerte a világ. Filmet már csak egyet forgat, Gyilkosság a székesegyházban címmel, T.S. Eliot művéből, különösebb visszhang nélkül.

Vajon megkeseredett-e hosszú és változatos pályafutása alatt? A könyvet olvasva úgy tűnik, nem szegték kedvét a kudarcok, csak előre nézett. A szerző a könyv elején elárulja, hogy hősével, bár évtizedekkel ezelőtt lett volna lehetősége rá, kelet-európai gátlásai miatt nem találkozott, Höllering pedig 1980-ban meghalt. Filmjének egy teljes és csonkítatlan kópiáját a hatvanas években a magyar filmarchívumnak ajándékozta. A DVD-kiadáshoz, amely a könyvben mellékletként megtalálható, ezt a kópiát újították fel. (A DVD extráin egyébként Szekfü András, és a rendező fia, Andrew Hoellering is megszólal.)

„Életem nagyon válságos és küzdelmes szakaszában, az 1930-as évek elején Magyarországra, a Hortobágy magányába menekültem. Ott megnyugvást és a puszták embereiben igazi barátokat leltem. Ez a csodálatos, különleges világ ihletett meg a Hortobágy film elkészítésére. Miután tudom, hogy filmemet a Horthy-időszakban megmásították, ill. megvágták, ezért engedjék meg, hogy filmem egy eredeti negatívról készült pozitív kópiáját a Magyar Filmtudományi intézetnek ajándékozzam. Teszem ezt annál is inkább, mert tudom, hogy Önök a magyar filmtörténetben filmemnek és nevemnek nagyon előkelő helyet biztosítottak.” – A rendező levele 1968 februárjában; megtalálható a filmarchívum könyvtárának kézirattárában, megjelent: Filmkultúra, 1986/10

Vajon hány hasonló kalandos, küzdelmes, tanulságos életpálya rejtőzhet még a filmarchívum könyvtárának 14 000 alkotói dossziéjában? Lesz-e szakember, aki hasonló megszállottsággal és precizitással nyomába akad egy-egy alkotónak, felfedezi és megörökíti azt? Szekfü András remélhetőleg maga is folytatja a nyomozást, de mint tanár, talán tanítványai figyelmébe is ajánl egy-egy ismeretlen magánkalózt. 

Szekfü András: „Magánkalóz a filmdzsungelben” – Georg Höllering, a Hortobágy film rendezője
Gondolat Kiadó, 2015