Miről szól?

A három nővér, Mása, Olga és Irina (Tóth Ildikó, Csákányi Eszter, Börcsök Enikő) 11 éve él Magyarországon a szovjet laktanya zárt világában. Egy évvel apjuk halála után, ahogy a szovjet hadsereget lassan elkezdik kivonni Magyarországról, egyre keserűbben álmodoznak arról, hogy egyszer újra Moszkvába mennek.

Mitől különleges?

Lukáts Andor a rendszerváltás előtti, alatti és utáni Magyarországra helyezte Csehov drámáját, amivel izgalmas pluszjelentést kölcsönzött a műnek. A film alapvetően hűen mutatja be a csehovi kilátástalanságot, a saját bajukkal vívódó, cselekvésképtelen emberek drámáját, elfuserált házasságait, szinte észrevétlenül szétcsúszó életét. Ugyanakkor az 1987 és 1991 között játszódó történetben a szovjet laktanya a bezártság, a jobb életről szőtt, megvalósítatlan ábrándok pedig a szocializmus alatti élet metaforájává válnak, amin elhatalmasodik a feleslegesség érzete. A csehovi dráma alig múló, ciklikus ideje arra a „megállt az idő” hangulatra rezonál, amit a késő kádárizmus puha diktatúrájának változatlanságában lehetett érezni. (Talán nem véletlen, hogy a Megáll az idő rendezője, Gothár Péter is feltűnik egy apró mellékszerepben.) A művet még komorabbá teszi, hogy a Csehovnál a boldogság szimbólumának tekintett Moszkva a filmben egy összeomló világbirodalom fővárosa, ahová így még kiábrándítóbb visszavágyni. Ez a motívum a rendszerváltás alatt érzett eufória jogosságát is megkérdőjelezi, hiszen az emberek elrugaszkodott álmai a jobb világról sokaknál hamar csalódásba csaptak át: mintha ezt előlegezné meg a film fináléjában a Duna-parton a semmibe révedő három nővér.

Hogyan készült?

Nem Lukáts Andoré volt Csehov drámájának első aktualizáló olvasata, amely A három nővéren keresztül allegorikus rendszerkritikát fogalmazott meg. Ascher Tamás a Katona József Színházban rendezte meg legendássá vált előadását, amelyben a Prozorov-házból távozó orosz katonák már 1985-ben a szovjet megszállás tabunak számító témájára és az oroszok kivonulására utaltak. A rendszerváltás környékén több színházban is műsorra tűzték Csehov darabját – köztük a szintén magyarított és ezt a címében is jelző Magyar három nővért –, ezért Lukáts Andor úgy vélte, nincs értelme elkészíteni a sokadik előadást ugyanabból a drámából. Az is szerepet játszott a filmadaptáció létrejöttében, hogy

Lukáts Andor, aki már korábban is rendezett filmet a Balázs Béla Stúdióban (Álombalzsam, 1988), állandó alkotótársait hívta segítségül a feladathoz: Kardos Sándor operatőrt és Dés László zeneszerzőt. Kardos és Lukáts úgy döntöttek, hogy kifejezetten hosszú beállításokkal és kevés közelivel dolgoznak, ezzel is kihangsúlyozva a saját magányukba zárt csehovi antihősök drámaiatlan drámáját. Egy premier plán sokkal mélyebb azonosulást hív elő a nézőből, a távoli felvételeken viszont jobban érvényesül a reményvesztettség állapota. A film második felét szinte végig sötétben tartották, amellyel a valóság és a szürrealitás mezsgyéjére helyezték a történetet, és az összetörő álmok is adekvát „hangulati világítást” kaptak. A filmet a szentendrei – akkor már elhagyott – szovjet laktanyában forgatták, parádés szereposztással.

Hol a helye a (magyar) filmtörténetben?

A rendszerváltás után kellett pár év, mire a rendezők átlátták, milyen is lett a megváltóként várt, de a maga csalódásait hamar meghozó szép új világ. Ha egy művész mégis azon melegében akart a változásokra reagálni, kézenfekvő volt, hogy egy klasszikus művet válasszon, amelynek újraolvasásával a jelenre is reflektálhat. Lukáts Andor A három nővére volt az egyik első magyar film, amely a rendszerváltással és az oroszok kivonulásával foglalkozott, ezzel pedig olyan, a változásokra már utólagos tudással ránéző filmeknek nyitott utat, mint például Fekete Ibolya Bolse vitája. Az elsősorban színészként ismert Lukáts Andor később még egy sikeres színházi előadás filmváltozatával, a Portugállal jelentkezett.

Egy emlékezetes jelenet

Kardos Sándor kreatív kameramozgásokkal, tükröződésekkel, fényjátékokkal varázsolta filmszerűvé a dialógusaiban és színészi játékában teátrális adaptációt. Mása (Tóth Ildikó) és Versinyin ezredes (Andorai Péter) cigizni vonulnak el egy szobába, ám hamar eljutnak a szerelmi vallomásig. A film második felére rátelepedő árnyékos, sötét hangulat itt még intimnek mutatja magát, hiszen arcukat két fénypászma világítja meg. Ám a bensőségesség illúziója hamar szertefoszlik, és amikor megzavarják őket, hirtelen kinyílik a tér, de a kamera a magányos álldogáló Versinyinnel marad, s az ő magára hagyottságát hangsúlyozza ki. Később az ezredes arról beszél, hogy a boldogság csak a jövő generációi számára, a távoli jövőben lesz elérhető, az ő feladatuk pedig az, hogy ezért dolgozzanak. Ez a csehovi gondolat a (rendszer)változásra várva megfásult, ám mégis annak érdekében dolgozó nemzedék életérzését is tökéletesen megfogalmazza.

 A rendező

Lukáts Andor 1984-ben (MTI Fotó/Bara István)
Adatlapja a Filmkeresőn