Miről szól?

Magyar József dokumentumfilmje az oktatás, a nevelés és a tanárképzés helyzetét mutatja be a nyolcvanas évek Magyarországán.

Mitől különleges?

A mi iskolánk demokratikus vitafilm: alapkérdéseket tesz fel (Mire nevel az iskola? Hivatás-e a pedagógia?), és igyekszik létrehozni egy párbeszédet, amelyben diákok, tanárok, politikusok és szakértők ütköztethetik az álláspontjukat. Egy ideált kér számon a hazai oktatásügyön – az erkölcsre, hazafiságra nevelő, széleskörű tudást biztosító, de az életre is felkészítő iskoláét –, de még így is döbbenetes az a kép, amely az iskolák helyzetéről kirajzolódik. Ugyanakkor rendkívül pontos is: az általános problémák – a diákok és a tanárok túlterheltsége, a tanári pálya megbecsültségének és megfizetettségének hiánya, a természettudományos oktatás túlsúlya, vagy a száraz szövegek, amelyek elveszik a gyerekek kedvét az olvasástól – jócskán túlélték a szocializmust.

A film a jobbítani vágyó kritikus szemszögéből fogalmazza meg a problémákat, ha kell, iróniát használ (mint amikor a rendező odaállít egy gyereket a 8+4 év alatt abszolválandó tankönyvoszlop mellé), ha kell, szenvedélyesen érvel. Legerősebb pillanataiban a rendszer ellentmondásaira is ráirányítja a figyelmet: a diákok nem tudják megnevezni, milyen nép a székely, hiszen a szocializmusban Trianon és így a szomszédos országokban élő magyar kisebbségek sorsa is el volt hallgatva, a történelemtanítás több tanárban is meghasonulást okoz, a gyerekek pedig a nyugati jólétet látva már akkor is külföldre akarnak költözni, amikor ehhez még disszidálni kell.

Hogyan készült?

Magyar József a magyar dokumentumfilmezés egyik méltatlanul elfeledett tehetsége. Eredetileg színésznek készült, a Színművészetin egy osztályba járt Soós Imrével, de hamar váltott, végül rendező-operatőrként diplomázott le. Ebben a minőségben forgatta évtizedeken át többnyire rövid, ironikus hangvételű dokumentumfilmjeit. Magyarnak a védjegyévé vált a szatirikus dokumentumfilmezés.

A mi iskolánk is negyedórás kisfilmnek indult, amely ironikus stílusban foglalkozott volna az oktatásügy helyzetével, ám a rövidfilmből végül csak a főcím maradt meg, amelyben egy kisfiú hibásan írja fel a táblára a film címét, A mi iskolánkat. Magyar József az első forgatási napon rádöbbent, hogy olyan gazdag anyag pottyant az ölébe, amit érdemes egy egész estés filmben feldolgozni. A gyakorlott dokumentumfilmes a riporter szerepét is magára vállalta. Úgy nyitotta meg a gyerekeket, hogy órákig a tanteremben tartózkodott, és csak azután kezdett el forgatni, ha a diákok már hozzászoktak a stáb jelenlétéhez.

A mi iskolánkat ún. társadalmi forgalmazásban vetítették, melynek lényege, hogy a filmet azokhoz a társadalmi csoportokhoz vitték el, akikről – és akiknek – szól. Több mint ötszáz, diákoknak és pedagógusoknak rendezett vetítése volt a filmnek, amely heves vitákat generált. Miközben a pedagógusok többsége úgy érezte, hogy végre valaki megnevezi az oktatásügy égető problémáit, a szakértők, újságírók, politikusok közül többen is tagadással reagáltak a kritikára. Úgy vélték, A mi iskolánk torz – azaz túlságosan negatív – képet fest az oktatásügy helyzetéről, és azzal vádolták Magyar Józsefet, hogy manipulálta a filmben megszólaló diákokat és tanárokat. A miskolci filmfesztivál zsűrije – ahol a film debütált – fel is hívta az egyik szereplőt, hogy megkérdezzék, mivel befolyásolta őt a rendező. A vádak végül hamisnak bizonyultak, Magyar József pedig A mi családunk című filmjében boncolta tovább – a szülők felelősségét firtatva – a nevelés kérdéseit.

Hol a helye a (magyar) filmtörténetben?

A hatvanas-hetvenes évek oktatási reformjai révén a filmrendezők érdeklődési körébe is bekerült a nevelésügy helyzete. Játékfilmesek is foglalkoztak a témával (elsősorban Rózsa János a Pókfociban és a Vasárnapi szülőkben, 1979), de a dokumentumfilm módszeresen dolgozta fel a kérdést: a BBS Nevelésügyi sorozata, a Jutalomutazás, az Iskolapélda (Péterffy András, 1980) után A mi iskolánk az oktatás rendszerszintű problémáit gyűjtötte össze. A film a mannheimi filmfesztiválon négy díjat nyert.

Egy emlékezetes jelenet

A rendező körkérdést intéz a tanárszakos egyetemistákhoz: hivatás-e a pedagógia? Ezzel érzékeny pontra tapint, a tanárjelöltekből dőlni kezdenek a problémák, amelyek közül csak a legkisebb az, hogy szinte senki sem akar vidéken tanítani. A tanári pályának nincs se anyagi, se társadalmi megbecsültsége; a szocialista szemléletű történelmet nem tudják úgy oktatni, hogy ne hasonuljanak meg; többségük, mire végez, nem is akar többé tanár lenni.

A rendező

Magyar József 1962-ben, operatőrként a Félúton című film forgatásán (MTI Fotó: Bojár Sándor)
Adatlapja a Filmkeresőn