Miről szól?

A szék a saját múltját szemétre dobó emberi civilizációból a természetbe való visszatérés groteszk-lírai allegóriája. Egy belvárosi lakást modern, új bútorokkal rendeznek be, és a régi, kiselejtezett lomokat egy kupacba hányják a lépcsőház aljában. Az egyik kidobott rozoga faszék nem várja meg, hogy a szemétégetőbe kerüljön, inkább útnak indul. A koszlott belvárosból az újépítésű panelrengetegen és a lepusztult rozsdaövezeten át vezető vándorútja végén a várost maga mögött hagyva visszatér a természetbe, ahol egy tisztáson gyökeret ereszt és kizöldellve asszimilálódik az élővilághoz.

Miért különleges?

Az ezredvégi nagyvárosból kitörő antropomorfizált antik szék története a kitaszítottság érzetének dokumentarista hatású ábrázolása. A városfilm színterét adó épített urbánus környezet – a lelakott belváros, a szemétdombokkal és sivár lakótelepekkel tarkított külváros – a főhős bolyongásának konkrét szociográfiai hátteret ad.

A régi helyébe lépő új

Hogyan készült?

A később gyurma- és homokanimációs filmjeivel világhírűvé vált, a pályáját amatőrfilmesként kezdő Cakó Ferenc első önálló rendezése a Pannónia és a Balázs Béla Stúdió égisze alatt készült. A film ötletgazdája György László színész–író, aki a film forgatókönyvét Jankovics Marcellel közösen jegyzi, s akivel ekkoriban a Fehérlófia forgatókönyvén is dolgoztak.

Az alkotók igyekeztek egységes fényviszonyokat teremteni a beállításokon belül, ezért az egyes jeleneteket szórt fényben vették fel, hogy a házfalakon, utcákon a vibráló fény-árnyék átvonulásokat kiküszöböljék. A főhőst alakító antropomorfizált Thonet-széket két „színész” játssza el: egy fixált, merev lábakkal rendelkező és egy mozgatható lábú szék, amelyet a rendező kockánként animált, azaz felvételről felvételre mozdított rajta egy kicsit, így alakult ki a pixillációs filmekre jellemző szaggatott mozgás. A kockánkénti filmfelvételnek köszönhetően a valóság képei sokszor szokatlan mozgássort mutatnak, például a folyóparti kikötőben lévő, szabad szemmel mozdulatlannak tűnő méretes uszályok olyan könnyedén himbálódznak vízfelszínen, mintha papírhajók lennének.

Hol a helye a (magyar) filmtörténetben?

A régi helyébe lépő új okozta modernkori értékválság és elidegenedettségérzés egyszerre groteszk és lírai ábrázolása a filmtörténet olyan klasszikusait juttatja a néző eszébe, mint Jacques Tati Nagybácsimja (Mon oncle, 1958), amelyben két életforma kerül egymással komikus ellentétbe, a lélektelenül kongó, szupermodern házban élő sznob család és a régimódisága ellenére mégis élettel teli világot képviselő Hulot úr. A hetvenes évek magyar animációs filmjei közül, ugyan más műfaji keretek közt, mégis hasonló témát boncolgat Richly Zsolt A hétpöttyös autó (1973) című mesefilmje, amelyben egy katicabogárként életre kelt bogárhátú autó igyekszik a forgalmas, zajos városból visszatérni a természetbe. Gyulai Líviusz és Lisziák Elek Delfinia, az én világom (1975) című mesefilmjében a régi városrész helyére épített tömbházba költöző kislány képzeletbeli lényekkel népesíti be az egyenbútorokkal berendezett lakótelepi lakást. Gyulai következő filmje, a városi bérházba beköltöző kentaurcsaládról szóló Új lakók (1977) szintén a klasszikus értékek iránti nosztalgia megejtő humorral, melegséggel való ábrázolása.

Egy emlékezetes jelenet

Az ósdi szék vándorútja során számos „rokonával” találkozik. A játszótéri fémhinták, az eszpresszók láncra fűzött műanyagszékei, a kapualjban felejtett tolószék, a bútorüzletek kirakatának modern, formatervezett ülőgarnitúrái mind a lélektelen nagyvárosban idegenül mozgó egyén anakronisztikusságát fejezik ki.

A rendező

Cakó Ferenc (MTI Fotó: Szigetváry Zsolt)