Miről szól?

A második világháború után Török János (Lohinszky Lóránd) váratlanul hozzájut egy rombadőlt vegyi üzemhez. Lelkesen nekilát, hogy megvalósítsa régi álmát, és új gyógyszereket gyártson, de a történelem közbeszól: az új rendszer nem támogatja a magánvállalkozásokat, a kommunista párt megkezdi az államosítást.

Mitől különleges?

Simó Sándor mélyen humanista és játékosan melankolikus filmben dolgozta fel az 1945 és 1949 közötti időszakot, amelynek a történelemkönyvek is csak egy rövid fejezetet szentelnek.

Bár még a bőrükön érezték a világháború pusztítását, a túlélők eufóriája éltette őket. Simó személyes emlékei mentén nyúlt ehhez az átmeneti korhoz, ami segített neki abban, hogy megtisztítsa azt a korabeli politikus filmek sablonjaitól. Az ideológiailag elfogult filmekkel ellentétben nem munkás- vagy paraszthőst, hanem egy polgári családot tett meg főszereplőnek, akik kárvallottjai lesznek az államosításnak, és áldozatai a háttérben kibontakozó Rákosi-diktatúrának. Simó a vállalkozás, a választás szabadsága mellett tette le a voksát, ami merész gondolatnak számított 1977-ben, hiszen a kisvállalkozásokat csak a nyolcvanas évektől támogatta a szocialista gazdaságpolitika.

„Vázlat egy szeretetreméltó, de rossz történelmi érzékű polgáremberről, az apámról.”

Hogyan készült?

Simó Sándor pályatársaihoz képest lassan alkotott, mindössze négy-ötévente rendezett filmet. Az Apám néhány boldog éve is évekig készült: Simó a magyar polgári osztályról és a polgárosodás folyamatáról akart filmet rendezni, de nem tudta történelmi szempontból megfogni a témát, ezért végül a saját családja történetéhez nyúlt. A hosszú érési periódushoz hozzájárult az is, hogy szeméremből csak az apja halála után mert filmet forgatni róla. 1974-ben írta meg a történetet összefoglaló filmnovellát, aminek azt a beszédes címet adta, hogy Vázlat egy szeretetreméltó, de rossz történelmi érzékű polgáremberről, az apámról. (A rossz történelmi érzék arra utal, hogy a film főhőse épp az államosítás előtti években kezd kudarcra ítélt magánvállalkozásba.) A forgatás alatt már Boldog évek címen futott a film, de a premier előtt meg kellett változtatni Apám néhány boldog évére, így relativizálva a kommunista hatalomátvétel előtti időszak „boldogságát”.

Simó a főszerepre a Székely Színház alapítóját, a marosvásárhelyi Színházművészeti Egyetem tanárát, Lohinszky Lórándot kérte fel, bár többen úgy vélték, Lohinszky túlságosan finom alakítást nyújt a szerepben. A film operatőre, Andor Tamás erről utólag így vallott: „És a Lohinszky falhozkentsége ügyében is neki volt igaza, mert én mindig reklamáltam, hogy puha a Lóri, de aztán kiderült, hogy ennek a nagyszerű színésznek a karaktere tette elevenen átélhetővé Simó és a közönség számára is az Apa figuráját.”

Simó Sándort manapság elsősorban produceri és tanári tevékenysége révén emlegetik. Legendás osztályfőnökként olyan filmrendezők indulásánál segédkezett, mint Pálfi György, Török Ferenc vagy Hajdu Szabolcs. 1987-től a Hunnia Stúdió igazgatója volt, producerként olyan filmeket jegyzett, mint az Esti Kornél csodálatos utazása, a Portugál (Lukáts Andor, 1999) vagy a Moszkva tér. Mindössze 67 éves korában, 2001-ben hunyt el.

Hol a helye a (magyar) filmtörténetben?

A magyar filmben nagy hagyománya van az apafilmeknek és az „így jöttem” filmeknek is: az Apám néhány boldog éve különlegessége, hogy egyszerre állít emléket Simó Sándor édesapjának, és vázolja fel azokat az értékeket, amelyeket a rendező örökségül kapott. Simó fanyar hangulatú, lírai-ironikus filmje a koalíciós korszak veszteségeit és derűjét is visszaadja a maga eklektikus stílusával.

A film a Berlini Filmfesztiválon a nemzetközi filmkritikusok FIPRESCI-díját nyerte el, ahol egy nyilatkozata miatt a rendező megütötte a bokáját. Azt mondta egy sajtótájékoztatón, hogy az NDK Magyarországnál jobban vezényelte le az államosítást, amiért a kultúrpolitika teljhatalmú ura, Aczél György egy év szilenciumra ítélte (ez azt jelentette volna, hogy Simót egy évre eltiltják a filmezéstől), de az ítélet a barátok közbenjárására feddéssé enyhült.

Egy emlékezetes jelenet

Simó Sándor szomorkásan szép jelenetekben ragadta meg a háború utáni időszak örömeit, bánatait, vágyait. A túlélő családok Törökék lakásában verődnek össze, s már attól is földöntúli örömöt éreznek, ha megszagolhatják a pálinkát, de igazán akkor dobódnak fel, amikor felfedezik a zongorát. A zene, a kultúra az a kapocs, amely újra közösséggé kovácsolja s egy békésebb múltba is visszarepíti őket. Az idillt az orosz katonák sem tudják megtörni: az első ijedtség után ők is beszállnak az ünneplésbe.

A film eklektikus stílusára jellemző, hogy a szereplők áttörik a negyedik falat, és kamerába mondják a vágyaikat. Megejtő és nagyon emberi, hogy nincs más tervük, csak „jól élni egy kicsit, ha lehet”. Arra számítanak, hogy demokrácia lesz: „Ha a Jóisten megsegít, most kevesebb hülye előzi meg az embert, mint eddig. És akkor érdemes lesz egy kicsit dolgozni” – reménykedik Török János, akire pár év múlva rácáfol a szaktudás fölé a párthűséget helyező Rákosi-korszak.

A rendező

Simó Sándor (forrás: NFI)
Adatlapja a Filmkeresőn

Plakát

(forrás: NFI)