Miről szól?

Almási Tamás 1987-től kezdve egy évtizeden keresztül követte Ózdon a kohászat, a város és az ózdi munkások sorsát. A monumentális dokumentumfilm-sorozat első része, a Szorításban a leépítéstől tartó munkások és a gyárat megreformálni képtelen igazgató életét mutatja be, miközben bezárják az egyik üzemet.

Mitől különleges?

A Szorításban drámai erővel ismerteti az ózdi nehézipar válságát. A válság szimbolikus, mert a tönk szélére került munkások helyzete a szocializmus alapvető ígéreteit cáfolja. Almási Tamás mély empátiával mutatja meg, hogy

hiszen az ő nevükben épült fel, mégis az ő érdekeiket hagyta figyelmen kívül a szocializmus. A felesleges és rossz minőségű termelés abszurditásai, a túlburjánzó és korrupt bürokrácia, a vezetők csökönyös hazudozása, a munkások pénzügyi ellehetetlenülése mind-mind torokszorító pillanatokban lepleződik le Almási kamerája előtt. A rendező játékfilmszerű dramaturgiával szerkeszti feszült drámává az ózdi munkások történetét. A zenével néha ironizál, karikírozza az öntelt vezetőket, máskor a disszonáns, ipari zajokból, óraketyegésből, műhelyzörejekből komponált zene a kiábrándító ipari állapotokat festi le. (A filmzenét az acélvárosi rockzenekar, az Edda volt gitárosa, Slamovits István szerezte.)

A rendszerváltás megrendítő erejű, hiteles krónikája

Hogyan készült?

Almási Tamás érdeklődését egy újsághír keltette fel: Szeppelfeld Sándor, a diósgyőri kohászati művek igazgatója öngyilkos lett 1982-ben, mert kilátástalannak ítélte meg a gyár helyzetét, és úgy érezte, nem tudja teljesíteni a munkásoknak tett ígéreteit. Almási játékfilmet akart forgatni a történetből Kertész Ákos íróval, és a Szeppelfeld-ügyben folytatott magánnyomozása során jutott el Ózdra. Úgy érezte, az ózdi gyárban megvalósult az a leépülés, amitől Szeppelfeld tartott, és eldöntötte, dokumentumfilmet forgat róla. A tervből 1986-ban lett valóság, amikor a Filmfőigazgatóság és az MTV a magyar társadalom bemutatására kiírt pályázaton Almási filmötletét is támogatta. A rendező eredetileg filmtrilógiát tervezett Ózdról – öt év alatt három film elkészítését vállalta –, végül 12 éven át forgatott és 8 filmet készített a gyárvárosban.

Almási tudatosan állt neki a „szereplőválogatásnak”: olyan embereket keresett, akik vélhetően a leépítések első vesztesei lesznek, és jól reprezentálhatják filmen az ózdi munkások sorsát. A gyár vezetősége nem gördített akadályokat az útjába, sőt szerepeltek is a filmben, mert úgy érezték, kötelességük nyilatkozni a kameráknak. Azt hitték, befolyásos pesti politikusok állnak Almási mögött, a rendező pedig meghagyta őket a hitükben. Ennek ellenére voltak fenntartásaik a filmmel szemben. A Szorításban ózdi premierjén feszült volt a levegő, a munkásokat nem is engedték be a vetítésre, a rendet a munkásőrség felügyelte.

A Szorításban még tisztességes költségvetésből, 3,5 millió forintból forgott, de idővel egyre kevesebb pénz maradt a filmsorozatra. Almási kénytelen volt a lehető legkisebb stábbal, videóra forgatni. (Az operatőrök között volt Sas Tamás és Jancsó Miklós fia, Jancsó Nyika is.) Több száz órányi anyagot le is kellett törölnie, mert a MAFILM nem saját, hanem kölcsönzött videokazettákra forgatott. Az alkotók kitartása miatt készülhetett csak el a nyolcrészes filmsorozat. A Szorításbant Az első száz év (1988) követte, amely az ózdi gyár és a város történetét dolgozza fel. A Lassítás (1991) az ipari miniszter kudarcos reformkísérletét dokumentálja, a Miénk a gyár I–II. (1993) pedig a rendszerváltás utáni, szabadrablásba hajló privatizációt. Az Acélkapocs személyesebb hangvételű, ózdi munkások portréját festette meg, a Petrenkó (1994) pedig a gyár durvahengerművét felvásárló és egy ideig működtető Petrenkó János történetét mesélte el.

Különösen tragikus hangvételű a Meddő (1995), amely az acélt guberáló cigányok életét követi, és a mélyszegénység révén kiélesedő társadalmi ellentéteket tárja fel. A Meddő után Almásit kitiltották Ózdról, két évig nem forgathatott a városban, mert a vezetőség úgy vélte, túlságosan negatív képet fest a városról, és ezzel elriasztja a befektetőket. A filmsorozat befejező darabja a Tehetetlenül (1998), amely az első hét film pótforgatásokkal kiegészített összegzése. Almási ezután még egyszer tért vissza Ózdra: A mi kis Európánkban (2006) azt tárta fel, hogy mi lett Ózddal, miután Magyarország csatlakozott az Európai Unióhoz.

Hol a helye a (magyar) filmtörténetben?

Almási Ózd-sorozata a magyar dokumentumfilm egyedülálló, monumentális vállalkozása. A filmsorozat a rendszerváltás megrendítő erejű, hiteles krónikája. Nem pusztán az ózdi gyár leépülését dokumentálja, hanem a szocialista rendszerbe kódolt gazdasági hibákat, a rendszerváltás és az azt követő privatizáció visszásságait, valamint a folyamatok veszteseinek magánéleti tragédiáját is elénk tárja. Sajnos a filmsorozat ennek ellenére nehezen hozzáférhető, DVD-n vagy videokazettán nem adták ki. A Szorításban a Filmszemlén a dokumentumfilmes kategória különdíját nyerte el.

Egy emlékezetes jelenet 

Horkai István hengerész és felesége az ózdi gyár kilátástalan állapotairól mesél: fizikailag nem, csak akaraterővel bírja a munkát; azt eszi, amire épp futja a fizetéséből; ha selejtet készít a gyár, azért is a munkás kap büntetést, nem a vezetőség. Horkai sorsából az ózdi munkások tragikus röghözkötöttsége rajzolódik ki: a borzasztó helyzet ellenére ragaszkodik Ózdhoz, nem akar elköltözni onnan, az évek során egyre mélyebb szegénységbe és depresszióba zuhan, és az utolsó rész forgatása előtt meghal.

A rendező

Almási Tamás a Tűzoltó utca 25. rendezőasszisztenseként, 1973-ban (Forrás: NFI/B. Müller Magda)

Plakát

(forrás: NFI)