Árvácska – Tanári segédanyag

 

Móricz Zsigmond a legtöbbet adaptált magyar írók közé tartozik: tucatnyi művét filmesítették meg, felét az 1945 előtti korszakban, felét ’45 után. Az előbbiek még részben az író életében készültek, s nem töltötték el őt túlzott lelkesedéssel.

A teljes film elérhető itt (a Videotóriumon csak oktatási intézmények számára):

 

Móricz Zsigmond a legtöbbet adaptált magyar írók közé tartozik: tucatnyi művét filmesítették meg, felét az 1945 előtti korszakban, felét ’45 után (a Nem élhetek muzsikaszó nélkül-t és a Légy jó mindhalálig-ot mindkét periódusban). Az előbbiek még részben az író életében készültek, s nem töltötték el őt túlzott lelkesedéssel. Az egyetlen kivétel egy osztrák származású rendező, Georg Höllering 1936-ban Magyarországon forgatott filmje, a Hortobágy, amely ráadásul nem adaptáció, hanem a rendező felkérésére írt elbeszélés (Komor ló) megfilmesítése. A korszak többi darabja inkább népszínművé oldotta az író realizmusát (amit regényeinek színpadi változataiban ő is el-elkövetett), míg a háború után a regények valóban erőteljes társadalomkritikáját emelték ki az adaptálók. Igaz ez az Árvácskára is, ám ahogy Móricz túllép a szegénysorsú árva kislány tragikus életének társadalomkritikus ábrázolásán, és sorsából krisztusi passiótörténetet formál, ugyanerre képes Ranódy László is talán legjobbnak mondható filmjében. Mindebben elsősorban a zseniális, általa felfedezett gyerekszínész, Czinkóczi Zsuzsa, és a kiváló operatőr, Sára Sándor van segítségére. A mindenben és mindenkinek kiszolgáltatott gyermeki test közelképeinek és a végtelen pusztai tér távlatainak dinamikájában megrendítő erővel áll előttünk a szenvedés – zsoltárhangra.

Móricz Zsigmond 1879-1942 Tiszacsécsén született, paraszti, református lelkészi családból. A Nyugat első nemzedékének forradalmi modernségét epikusként Ady lírája mellett határozta meg Hét krajcár című novellájával, mint a Nyugat első felfedezettje. Ő az utolsó, aki meglátogatja 1919-ben a már nagybeteg Adyt, aki nem vesz részt de üdvözli a Tanácsköztársaság eseményeit, és Móricz az, aki Adyt temetésén búcsúztatja. Jókai és Mikszáth anekdotikusságát folytatva a szegény társadalmi rétegek életét, egzisztenciáját szociológiailag pontos, hiteles nézőpontból mutatja be, nem pedig a parasztromantika idealizálásával. A realizmus mellett a naturalizmus jellemzi stílusát, melyet Karinthy parodizált az Így írtok ti-ben. Írásainak valószerű a történetvezetése az ok-okozati összefüggések miatt, mialatt szimbolikus tárgyakkal gesztusokkal fejezi ki a belső valóságot. Ezt a prózapoétikát kortárs íróink is követik: Garaczi László, Grecsó Krisztián. Osvát halála után Babitscsal közösen szerkesztik a Nyugatot 1929 és 1933 között úgy, hogy Babits a lírát, Móricz a prózát felügyeli. Az urbánus és népies ellentét oda vezetett, hogy Móricz elhagyta a lapot, és meglapította a Kelet Népe című folyóiratot. De az írók továbbra is vegyesen publikáltak mindkét lapba. Rendkívül sok regénye és elbeszélése közül az iskolai kötelező olvasmányokon kívül is sokat megfilmesítettek: Légy jó mindhalálig (1920), Úri muri (1927), Rokonok (1932), de a Sárga rózsa (1940) nyelvművészete különleges az életműben és a magyar prózában is. Első felesége 1905 és 25 között Holics Eugénia, Janka, akinek öngyilkosságával végződött házasságuk. 1936-ban ismeri meg és veszi feleségül Littkei Erzsébetet, a Csibe-novellák és az Árvácska modelljét.

Árvácska története példázza az egzisztenciális szegénységet (Balassa): nyelvében lelki életében belső is a szegénység, nem csak külső fizikai, anyagi értelemben. Csöre tulajdonképp nem tud beszélni, nem járhat iskolába. Folyamatosan éheztetik, nem kap ruhát, meztelenül kell járnia, ebből fakad az abúzus is, verik, kínozzák, nem tanítják (még a templomba se jut el), nem is beszélhet, és a végén még emberölés eszközeként is manipulálják: Zsaba Mári vele öleti meg az egyetlen embert, aki megértette, aki foglalkozott vele. Verbálisan folyamatosan bántalmazzák, embertelenül bánnak vele, és lényegében minden emberi méltóságától, mivoltától megfosztják, gúnyolják. Még neve sincs, az Állami Árvácska gúnynév, a Csöre „becézés” beszédhibájára utal. Nagy különbség a filmhez képest, hogy a filmszereplő szépen beszél, artikuláltan a szegedi őző nyelvjárás is intelligensen elsajátítva, és dacosabb, öntudatosabb, mint a regénybeli: belső függetlenségét megőrzi, amit a zárlat gesztusa is mutat, hiszen nem véletlenül gyullad fel a ház a bent karácsonyozó emberekkel, hanem ha véletlenül is, de ő szolgáltat igazságot magának, nem pedig az isteni gondviselés billenti helyre ember és természet felborult egyensúlyát, mint Móricz regényében.
Móricz regényében a természeti szépség, az Alföld romantikája ellensúlyozza az emberi természet kegyetlenségét, ez a filmben nem jelenik meg: realisták a külső képek is, viszont a kislány meztelenségének látványa sokkal erőteljesebben hat. A filmrészletben nagyon fontos a manipuláció leleplezése. Miközben a „kedves anyám” elveszi Csöre ingét és ráadja a saját lányára, amit előzőleg Csöre visszacserélt egy dinnyekalapért cserébe a fogadott testvérével, azt mondja a férjének, hogy Csöre lopott. A dinnyéről beszél, hogy a kislány ellopta azáltal, hogy csak úgy leszedte, megette, de valójában az ingjéről, és egyáltalán az állami gondozottaknak járó segély kisajátításáról van szó, és ezzel az amúgy szimpatikus férjét is manipulálja, aki parazsat tesz a kislány kezébe, hogy megjegyezze, a lopás bűn. Ezek után a kislányt is manipulálja, akivel kedvesen beszél, mintha ő védené meg a férjtől, és ő áldozná fel magát, hogy az ő keze is megégett, ahogy lefogta Csöre kezét, hogy meg lehessen égetni. És ezt a kedves, az anyai szeretettel megigézett kislány nagy pillanatát, aki másra sem vágyik jobban, mint az anyai biztonság, nem másra használja fel, minthogy szavakkal didaktikusan az elméjébe vésse: semmi sehol nem az övé, semmihez se nyúlhat tehát. Az anya színészi játéka a verbális agresszió és a gyengéd, intim beszédmód kontrasztját, a valóságot és a kislány szükségletét szívszorítóan ábrázolja: a közeli felvételek pedig az elviselhetetlen fizikai bántalmazáshoz a realista szövegen túl a látvány erejét adja (Csöre tenyerén felégett bőr), amihez képest a kislány sírása egészen enyhe.



Miért meztelen Csöre? Mit lopott az anyuka szerint? [az állami intézet ingjét a saját lányával hordatja, szerintetek, hogy folytatódik a jelenet – kedves lesz az állami gondozott kislánnyal a nevelőanyja? – a kislány kimondja, hogy övé az ing, lázad, és az anyja megveri. Mit jelent a meztelenség, hogy fogalmazza meg a nő? – semmije sincs, sehol semmihez nem szabad hozzányúlnia] Igazat mond-e a nő, és miért igyekszik magát jobb színben feltüntetni? [manipuláció, félre akarja vezetni a kislányt: hogy nem ő a gonosz vele, hanem ő nem érdemel semmit]

A regényrészlet máshonnan való, az hogyan fokozza a bántalmazás és abúzus fokozatait? Gyűjtsétek ki a szövegből! Miért jogos, isteni igazságszolgáltatás a regény végén a tűz, ami miatt bennégnek az emberek a házban? Miért nem fejezetekből áll a regény, hanem zsoltárokból?

Móricz Zsigmond: Árvácska, hatodik zsoltár

„Azután látni akarta a Jézus bácsi sebeit, és a bácsika el is vitte oda, s megcsókolhatta a Jézus édes kezeit és arcát és a sebeket.
Mikor lassan mentek az úton, azt mondta:
- Kedves bácsika, én is olyan vagyok, mint a Jézus, mert nekem is az Állam ad sebeket a kezeimre és a fenekemre, mer az Állam adott oda Zsabamárinak, hogy verjen.
- Fiam - mondta az öreg ember -, akinek az Állam a dajkája, annak kétszer is meg kell gondolni, ha meg akar születni. Minek jöttél te a világra az Állam nyakára, te is, te kis bolond.
Hosszú volt neki az út, leült egy mérföldkőre egy kicsit pihenni, mesélt, mesélt a kislánynak, nem törődött vele, hogy az érti vagy nem.
- Látod, én is második gyerekségemre, én is az Állam dajkálására szorultam, de le is vetkeztetett a jó dajka. Tudod-e, mikor a románok bejöttek, bombázták a falut, éppen az én házamat gyújtották fel a bombák, mer nekem nagy házam volt, annak az első szobájában voltak a vörös tisztek, hát azt célozták. Hat bomba beleütött az utcai ablakon át, a hetedik meg gyújtóbomba lett, az aztán eccerre felgyújtotta a házat is meg az ólat is meg a kazlat is, minden égett. Elótani meg nem lehetett, mert a románok nem hatták, hogy nem azér gyújtották fel, hogy mi meg elótsuk.
Megtörülte a homlokát, nagyokat, puhát lélegzett. Biztosan azért mesélt a kislánynak, mert neki is ki kellett magából adni a panaszt, és a bánatot, ha csak egy gyermek előtt is.
- Így leégett az én házam tövig, még harmadnap is égett benne a nagyház közepébe a mester-gerenda. A biztosító társaság meg nem adott semmit, harminchét évig fizettem a biztosítást, egy krajcárkát se adtak, mert azt mondták, olyan tűzért nem fizetnek, amit szándékosan csinálnak. Hát tudod, gyermek, az Állam érdekében volt a háború, ezért igazság szerint az Államnak kellett vóna megtéríteni az én káromat, mert a községben senkinek a háza se égett le, csak az enyém meg még vagy kettő, három. Azok se kaptak kártérítést, de én hajaj, én kaptam az Államtól olyan büntetést, jajaj... Most, hogy behozták a forgalmiadót, én nem tudtam, hogy énrám is tartozik, én takács vagyok, sose kellett nekem semmiféle könyvet se vezetni - egyszer csak mondja, nekem egy bótos, hogy Csomor bácsi, menjen fel a községházára, mert baj lesz a forgalmival. Felmegyek a községházára, mondom a jegyzőnek, hogy jegyző úr kérem, énrám is tartozik a forgalmiadó? Azt mondja a jegyző: Csomor bácsi, éppen itt van az ellenőr, kérdezze meg tőle. No bemegyek a forgalmiadó ellenőrhöz, kérdezem tőle, azt mondja várjak egy kicsit, mingyár jegyzőkönyvet vesz fel... No meg is csinálta a jegyzőkönyvet, én nyugodtan haza-megyek. Egy-két nap múlva találkozom a boltossal, mert hogy olyan szegények lettünk mint az új házasok, nem volt se egy tepsi, se egy asztal a házba, amit újonnan valahogy felépítettem, mindig nekem kellett menni a boltba, mert se inas nem volt, már régen nem jött inas erre a mesterségre, se a feleségem nem tudott elmenni, mert úgy megijedt a bombardirozáskor, hogy attól kezdve ágyban fekvő beteg volt a szegény. Kérdi a boltos, mit mondtak, mondom, jegyzőkönyvet vettek fel. Jaj azt mondja, az baj, mert akkor büntetés lesz, legalább hetvenezer korona... No nagyon megijedtem, újra megyek a községházára, szerencsére a forgalmi ellenőr újra ott van, mondom neki, ne büntessenek meg engem, mert engem már tűz-víz megbüntetett, tudod fiam, ó honnan tudnád, akkor tizenkilencben nagy árvíz volt, mindenem tönkre ment a mezőn is, mondja, hogy nem fognak nagyon büntetni. Aztán kijött, hogy száznegyvenezer koronára büntettek.
Az öregember nagyon meg volt hatva saját elbeszélésétől. Felújult benne minden emlék. A kislány csak nézte az arcát, oly fehér volt, mint a fehérített vászon, és fájt a feje mindig, a bajusza egészen fehér volt, és se meg nem hagyta, se le nem borotválta, hanem csak úgy le volt nyírva nagyjából, az orra furcsán kunkorodott felfelé, kék szemei nedvesek voltak, a gyűrött piros szélükön könnycsepp reszketett.
- De ez még nem elég, akkor az Állam még nagyobbat talált ki ellenem. Az iparigazolványt. Mert tudod fiam, én olyan árva gyerek voltam, mint te vagy, kisfiam, nem volt se apám, se anyám, hanem magukhoz vett egy öreg takács, akkor az volt a legöregebb a faluban, azután sokáig én voltam a legfiatalabb, most megint én vagyok a legeslegöregebb. Hát én a mester-séget szépen megtanultam és negyvenhat esztendeig gyakoroltam, és avval szereztem a kis házamat meg egy kis fődet, csak az árvízkor a fődet tönkretette a víz, a házat meg a bombázás, akkor hogy felépíthessem a házat, el kellett adni a földet, beleépítettem a házba. Hát olyat, amit az Állam most kívánt tülem, nem tudtam mutatni. A forgalminál is azt mondták, hogy meg kell nekem fizetni mindent, kezdettől fogva, amit csak kerestem, minden után, és úgy számították, hogy hárommilliót keresek havonta, pedig én a legnagyobb szorgalommal se kerestem meg annak a felét se. Pedig fiam minden éccaka éfélig ott ültem a szövőszékben és dolgoztam, hogy még enni is alig állottam meg. Most meg azt mondták, hogy ha nincs iparigazolványom, akkor én kontár vagyok kezdettől fogva, és nem volt szabad nekem semmit dolgozni, mióta élek... Így mondta az Állam... Elmentem a főszolgabíróhoz, mondtam, abba kell hagyni nekem az egészet? Azt mondja a főszolgabíró, nem kell abbahagyni, hanem szakemberekkel intézzem el. Nincsenek már, főszolgabíró úr, szakemberek, magam vagyok utolsó szakképzett takács a községben, van itt, még kettő, aki nem szakember, most kezdte, nem kívánhatják, hogy én azoktól tanuljak. Azt mondja, van még öreg takácsmester Abonyban. No, ismerem én azt az abonyit, jönnek énhozzám abonyiak sokszor, és mondják, hogy a jó anyagot nem adják az ő takácsuknak elrontani. Most én ahhoz menjek inasnak?
Csöre meglátta, hogy az öregembernek most esett ki a szeméből az első könnycsepp. Mást nem tehetett, hiszen kicsi eszével fel sem tudta fogni, amiket az aggastyán mesélt, csak odasimult hozzá melegen, és megszorította a kezét, és a fejét rátette a karjára, mint egy jó kis gyermek.
- Azért mondom kislányom, hogy akinek az Állam a dajkája, az kétszer is gondolja meg, ha erre a világra akar születni, mert az Állam jót akar, de az ő szája néma, neki prókátorokra van szüksége, az Állam erős, de az ő keze nem simogat; jaj annak, mikor az ember a hivatalnok kezére kerül, akkor már abból jó nem jöhet ki, csak szekatúra, bosszúság, kár.
Lehajtotta a fejét, ült, már úgy el volt gémberedve, mintha nem is volna kedve többet megmozdulni.
A kislány szíve dagadt a részvéttől, szeretett volna ő is olyan szépet és rettenetest mondani, mint az öreg, s azt mondta:
- Engem kedvecsapám mindig csimogatott.
Az öreg eleinte nem is figyelt oda a kis selypre, nem is lehet érteni, mit mond.
- Nem csimogat: simogat... s... sss... sss...
- Csss... csss... sss
- Ahogy a szél fúj: sss... sss...
- Css... ssscs... sss...
Így tanítgatta már máskor is az öreg.
Akkor a gyerek továbbmesélt, s az öregnek felakadt a szeme. Még a nyál is megeredt az ínye közt, úgy meg volt rémülve. A vér felszaladt a sápadt arcába, leszállott megint meg újra, kékült-zöldült azon, amit a kislány mondogatott, akkor felállott, azt mondta:
- Gyere velem!
A gyerek megy, ha szólanak neki, visszaindultak a falu felé, de alighogy megfordultak, ott jött Zsabamári. Meg is állottak.
- Né má ezeket a disznókat, ezek még mindig itt cammognak. - Vígan rakta a lábát, kemény, vaskos lábain lötyögve ment, úgy vitte a potrohát, mint a darázs, ha a darázs a nagy hasával hátrafelé tudna menni, mint a rák.
- Micsoda gyalázatosság ez, magának má régen otthon kék lenni. Mit gondol, éhen vesznek azok az állatok? ki hordja ki a trágyát? fene egye meg a vén trotliját.
Szennyes Ferenc hallgatott a felesége mögött. Nem szeretett az asszonnyal szót szaporítani, most meg igaza is van Zsabamárinak, inkább az volt az ostobaság, hogy elengedte a temp-lomba a vént. Mintha az állatokat csak úgy ott lehetne hagyni félnapra. Idegenek is mentek az úton. Szennyes tudta, hogy a felesége nincs tekintettel arra, hallja vagy nem hallja valaki, hát most nem vakkantott rá, hogy: ne ugass. De volt benne annyi becsületérzés, hogy legalább nem is tódította felesége csetepatéját. Már messze jártak a fiatal, erős emberek, ők még mindig csak ott állottak a kilométerkőnél. Az öreg előrehajolva csak állott, állott, mintha megütötte volna a szél. A feje úgy ingott, mint az órainga, bólogatott szakadatlanul, nem akart megállni.
- Piszok - mondta aztán. - Piszok meg Piszokné...
Azután újra oly sokáig állott, hogy már a menők messze eltűntek a távolban.
- Hűvösödik az idő menjünk haza... Ne félj fiam, akármilyen nehéz is neked, te még fiatal vagy: kibírod. A fiatal mindent kibír. Veled még sok minden történhetik, még jó is. Én is árva voltam, mint te, nem volt nekem se apám, se anyám, senki e világon, de nekem a vót a szerencsém, hogy még abba az időbe az Állam nemigen törődött a kisgyerekekkel, csak a vett magához kis árvát, aki szerette a gyereket, nem fizettek érte, hát érdemös nem vót a gyerektartás... ez az én húgom e nagyon kemény szívű, nem csuda, gazdag, mindene van, a gazdag ember csak arra gondol, hogy a péze meglegyék, péz meg péz; meg hogy mutathassa a hatalmát. Hásza te is arra kellesz neki, hogy legyen egy kis idegenje, segítségnek, mert tarthatnának ezek cselédet, akár hatot is, de annak fizetni kék, így meg ű kap egy kicsit. Éntülem is kap, mer aszongya, hogy örökőtem az ű bácsijuktúl, pég az nem úgy van, mer amim van, azt én mind magam keresettyébül gyűjtöttem a szegény feleségemmel, ketten, ami a bácsirul maradt vóna, azt akkor ezeknek a szülejei a Zsabák meg a Marók meg a Tunkák meg a többi mind az utolsó szemig elszedték, hogy nem vót nekem még a fejem se mire lehajtani, azután, hogy megháza¬sod¬tam, akkor kezdtem lassan lépesedni, mer igen-igen jó feleségem vót, a nem is ett, csak mindent félretett öreg napjainkra, nem gondoltuk mink hogy jönni fog az Állam: ham, az kapja be, amink maradt a háború után, most meg mán ezek a jó emberek azt mondták: jöjjön hozzánk bácsi, nálunk el lehet hóttáig, a fődjét meg megműveljük magának. Most művelik igen, de én hogy vagyok; még csuda, hogy kieresztettek az udvarbul, mán úgy gondoltam, míg élek, többet ki nem léphetek a kapun, mer félnek azér ezek az istentül, hogy ha valaki megtudja, milyen jól elbántak velem, akkor rájuk is rájuk fordul a hátulütő fa... De nicsak, két csendőr jön errefelé. Úgy gondolom más faluból jönnek ezek hazafelé, ebédelni gyünnek, hogy messzejártak, őrjáraton voltak ezek, ezeknek is van azért elég gyalogolnivalójuk látod...
De oly lassan beszélt, hogy mikor egy szót kimondott, a másikig már el is felejtette, hogy mi volt útközben.
- Tessék má megállani csöndőr urak - köszönt nekik nagy alázatossággal -, éppen akartam vóna elmenni, ha bírok a tisztelt urakhoz.
- No öreg, mi az?
- Eriggy csak odébb kisjányom az útbul. No eredj el, nem bántanak engem a csöndőr urak meg téged se, de valamit kell nekik elmondani, ami nem a gyerek fülibe való. Hogy is híjták a te kedves apádat?
A kislány gyanakodva állott, ellenségesen nézett. Húzódott félre az útból, nagyon úgy érezte, hogy neki jár itt ki egy rúgás vagy egy pofon, jó lesz elsikolni. De elszaladni se mert, azt se tudta merre kellene szaladni, hogy hazaérjen...
- Sipos vagy valami ilyen hangszerje vót neki a nevében. Dudás no... Hát kérem csöndőr urak: eredj már odébb kisjányom...
A csendőrök megdöbbenve hallgatták az öregember meséjét, akkor előhívták a kislányt, hogy nem akart jönni, egyikük még utána is szaladt, úgy csípte el a gyereket futtában, karjánál fogva rángatva hozta elő. De a másik csendőr a zsebébe nyúlt, és cukrot keresett a gyereknek, csak az nem merte elvenni.
- Olyan e, lássák csendőr urak úgy van a nevelve, hogy az úton felszedi az almacsutkát és megeszi. Nem utálja. Még az a jobb neki, szegénynek, ami el van hajítva a ganéjba. Nem vót erre még soha senkinek gondja. Kegyetlen emberek markába vót e mindig.
- Legjobb vón, ha be bírnak jönni a laktanyára, felvesszük a jegyzőkönyvet.
- Jaj tisztelt urak, én mennék én, szívesen elmennék én, de én már nem bírok menni. Örülök, ha haza tudok még egyszer eljutni és meghalok. De az Isten hozta magukat errefelé, tisztelt csöndőr uraim, mert az nem lehet, hogy ilyen istentelen és förtelmes emberek éljenek a földön, még az Államtól pénzt kapjanak azért, hogy így kihasználnak kis árva gyermekecskéket, akinek se apja, se anyja, semmi védelmezője ezen a világon... lehet ki élni...
A csendőrök látták az öregember gyengeségét, azért csak úgy noteszba vették fel a jegyzeteket, majd megcsinálják otthon a jelentést, mondták. A kislány meg csak nézett, nevetett. Már kezdett neki tetszeni, hogy mindenki csak vele foglalkozik, de azért igyekezett láb alól félrehúzódni, onnan leskelődött, hogy hol egyik csendőr, hol a másik, csak feléje lesett a szemivel, ez tetszett neki.
- Mindenki csak rám néz - mondta is, nem tudta, hogy ezt büszkeségből és kacérságból mondja. Hozzá is van szokva, mert mióta csak az eszit tudja, mindig megnézte őtet minden férfi. Nem lehet tudni, mért. Meg olyanokat kérdeztek, úgy faggatták, azon is csak nevetni kell. Meg a vállát rángatja az ember és kacsint, elhúzza a száját: akármilyen kicsi is a kislány, azért lány az már; érzi, hogy vannak dolgai, amik csak őrá tartoznak, ha akarja elmondja, ha nem, akkor nem.
- No mendegéljünk - mondta az öregember, elindultak az úton, de hogy már benne van a beszédben, azon a furcsa, csendes módon csak tovább mondogatta: - Szennyes Ferenc azért Piszok Ferenc, mer hagyja, hogy a kisjány mezítláb őrizze a tehenet a mezőn, azért mer neki kellene venni cipőt, mert az Állam nem ad. Mer mégiscsak takarít, őriz, dógozik, moslékol, mindent tesz a gyermek erejéhez képest, nem halna bele, ha egy régi kis cipőt odaadna a lábára, vagy hét-nyolc forintot mindig kellett egy kis kanászbojtárnak adni, meg kosztot, fejelés csizmát vagy legalább bocskort, ez most mind megtakarítja, de azt mondja, hogyha még fizetést is ad, akkor minek vesz ide állami gyereket? Ilyenek.

- Mit akartatok a csendőrökkel, te kutya. Mondod meg, mit akartatok a csendőrökkel, te kutya?
S egyik ütés a másik után.
A kislány a kis gyenge karját az arca elé tartja a feje elé, de avval nem tudja megvédeni magát. Zsabamári meg csak üt. De még ezt se akarja, hogy az ütésbe megfáradjon; hanem keres egy botot, megleli a ruhaszedő fát, annak már Pösze ismeri az ízét, múltkor is éppen evvel kapott ki, amikor nem rakott a tűzre.
- Itt döglesz meg a lábam előtt, ha meg nem mondod, mit akartatok a csendőrökkel?
- Én nem vótam, a bácsika vót - visított kettérepedt szájjal a kislány, erre Zsaba Mári megnyugodott.
Azt hitte, valamiért az volt a rögeszméje, hogy a kislány panaszkodott el, hogy a csendőrök meglátták, megszólították, mért van mezítláb, mert a messziből annyit láttak, hogy a kislányt faggatták. De arra eddig nem is gondolt, hogy az öreg panaszolkodott. Biztosan a földeket mondta el, meg hogy mi van vele, ettől azonnal elfelejtette a kislányt, otthagyta a fenébe, bement a szobába, és nézte, hogy mit is kell csinálni a vén istennel. - Legyet ne lássak a gyereken - kiáltott ki a kislánynak, s az szorgalmasan állott rögtön a bölcső mellé, és hajtotta a legyet.
- Oá, oá - mondta a gyerek a bölcsőben, és folyton visított. Biztosan rossz tejet kap az anyjától, hogy ez mindig mérges, a teje is mérges lesz neki - mondja Zsofka, ahogy átmegy a pitvaron. Ez is rossz tejet fog adni, mert ez is mindig olyan, mint a kelevény. Ebbe a házba mindenkinek rossz a teje, mert itt mindenki reggeltől estig rosszkedvű. Pedig itt lehetne jókedve még Zsabamárinak is, mer semmit se kell neki csinálni, csak folyton horgol a gyerekének. Minden munkát elvégez az ura, mer az ojan kis ember, fene látott ijet, örökké csak dógozik, az asszonymunkát is szereti, főz is. Még a Zsofka munkáját is elvégzi, ha rájön, az asszony a meg ott ül a szobában a horgolásával, mérgesen néz maga elé, csak soha ki ne jönne többet onnan. A kislány meg, Pösze, csak hajtja a legyet, ahogy hallja a konyhából a Zsofka csendes nevetését, ahogy a gazdán nevet, eszébe jut, hogy a nyáron, amikor kint vótak a szérűn, az asszonynak haza kellett menni, ők maradtak ott hárman, ő meg Zsofka meg a gazda a ponyván; azt mondja a gazda, lökd csak idébb a Zsofkát. Mér? mondja ő neki, tán be akar neki dörgőnyi?
Most ezen elmosolyodik, ugyan mit is kérdezgettek a csendőrök, de ojant nem is szoktak kérdezni.
Hát csak kinyit Zsabamári, a nyakában az olvasó. Mi az, ez meg nem horgolt odabenn, hanem olvasózott? Néz Zsabamári a kölykére, annak az arcán van egy légy, őszről maradt tán, mert olyan döglődő, akkor eshetett rá, nem is bírt már elmászni.
- Így vigyázol te az én gyerekemre? Így vigyázol te az én gyerekemre? - veszi le, oldozza az öregszemű olvasót, kezdi vele verni a kislány fejét.
- Hogy az isten döglesszön meg te gyalázatos disznyó - így, csak veri a Csöre fejét, de hogy nem akar vér folyni az olvasótól, húzza le a szegedi papucsot a lábáról, annak a sarkos végével püföli a fejét, veri ahogy bírja: Így vigyázol te az én fiamra, te kutya?
Nem állott meg, míg a fejét be nem szakította.
Ömlött a vér, Szennyes Ferenc meg kinézett a konyhából, egy nagy kötény volt előtte, azt mondta:
- No, ezér vótál templomba?

Csörének a vér mind beleszáradt a hajába, és Zsabamári bezárta a cselédszobába, csak este híjta ki, kezébe nyomott egy bögrét.
- Vidd annak a másik dögnek, a barátodnak, nem fog többet a csendőröknek panaszkodni, ha ezt megissza.
Csöre megfogta a bögrét, vitte, útközben majdnem elesett, de csak megbotlott, kicsi ki is löttyent a lébül.
- Bácsika, bácsika, Csabamári küldte, nem fog többet a csendőröknek panacskodni, ha eztet megiccsa.
Az öreg takács megdöbbenve, elfejéredve nézett a kislányra.
- Étető van benne, kis fiam?
- Acsmonta Csabamári, nem fog többet a csendőröknek panacskodnyi, ha ecstet megiccsa...
Az öregember hörgött:
- Nem fogok panaszkodni... nem is akarok én már... Isten adta ezt az észt Zsabamárinak: eleget panaszkodtam már én, nem fogok én már soha többet panaszkodni...
Elvette a bögrét, és jó helyre félretette.
- Majd megiszom fiam, de még egy kis dolgom van, elébb kihordom a ganét.

Tovább a teljes műre