Mit tudtunk eddig Bán Frigyes (1902–1969) háromszoros Kossuth-díjas filmrendezőről? Tudtuk, hogy Kassán született, járt az ottani kadétiskolába, a monarchia szétesése után Magyarországon élt. Harmincas éveinek közepéig sokfélével próbálkozott, volt színész, filmszínész kisebb szerepekben, filmgyári ügyelő, de a gazdasági válság idején alkalmi munkából is élt. 1939-ben rendezte első játékfilmjét, majd 1944-ig tucatnál is többet. Ő rendezte 1948-ban az államosított magyar filmgyártás első (és sokáig utolsó) értékes művészfilmjét, a Talpalatnyi föld-et. A Rákosi-korszakban készült filmjei közül ma is nézhető a romantikus Rákóczi hadnagya. Későbbi filmjei többnyire a tisztes középszerbe sorolható kosztümös filmek és vígjátékok. A bulvárosabb történetek iránt érdeklődők talán azt is tudták, hogy a Rákóczi hadnagya forgatásakor egymásba szerettek a film (Bánnál harminc évvel fiatalabb) főszereplőjével, Vass Évával. Botrány lett, Bán elvált feleségétől és összeházasodtak. Az afférnak így is ára volt: a készülő 2x2 néha öt című vígjátékot vélt vagy valós kifogásokra hivatkozva elvették Bántól és Révész Györgynek adták. Vass Évának is át kellett adnia a főszerepet Ferrari Violettának.

A Talpalatnyi föld 1968-ban bekerült a Budapesti 12-be 

 Két bőrönd a Filmarchívumban

Ötven évvel Bán Frigyes halála után két bőrönd érkezett a Filmarchívumba. Bennük Bán Frigyes személyes iratai, levelek, dokumentumok, fényképek, filmes újságok, valamint egy gazdag művészi pálya tárgyi emlékei: Kossuth-díj oklevél 1954-ből Nagy Imre (!) aláírásával, számtalan kitüntetés jelvénye, egy jelképes kutyabőr arról, hogy a Talpalatnyi föld-et beválasztották a Budapesti 12-be, igazolványok és olyan apróság is, mint egy monokli. A hagyaték Gábor Júliától érkezett, Gábor Miklós és Ruttkai Éva lányától. Vass Éva ugyanis Bán halála után hozzáment az addigra elvált Gábor Miklóshoz, így amikor Vass Éva 2019-ben, nyolcvanhatodik évében meghalt, Gábor Júlia, és férje, Szigethy Gábor találták meg a Vass Éva által megőrzött Bán Frigyes hagyatékot.

A hagyatékban szinte semmit nem találunk Bán Frigyes 1945 előtti életéből. Kivételek: egy grafikai kötet 1942-ből, egy gyerekkori fotó 1911-ből levéllel, és anyakönyvi iratok. (Utóbbiakat az első zsidótörvény idején kellett beszerezni.) A grafikai kötet karikatúrákat tartalmaz a magyar filmélet akkori szereplőiről. Az 1911-es fotón Bán Frigyest, akkor még Beller Frigyes nevén, kadétegyenruhában látjuk. Az 1945 előtti anyag hiányára két magyarázat is kínálkozik. Egyrészt, megsemmisülhettek Budapest 1944-45-ös ostroma idején. Másrészt, az is lehet, hogy amikor 1955-ben Bán elvált, életének addigi dokumentumai első feleségénél, Tímár Katalinnál maradtak – kivéve, amit a váláskor magával vitt: személyi iratokat és filmgyári tevékenységének legfontosabb iratait. Ha maradtak is Tímár Katalinnál Bán Frigyes-dokumentumok, ezek sorsáról nincs tudomásunk.

 Márkus Jenő karikatúrája Bán Frigyesről. A rajzon az „ifj.” tévedés, a rendező apja nem Frigyes volt.

 A Talpalatnyi föld és Balázs Béla

A Bán Frigyes hagyaték egyik filmtörténeti jelentőségű újdonsága Bán eddig nem ismert, háromoldalas levele, melyet a Magyar Film Nemzeti Vállalat igazgatóságának írt 1948. december 1-jén. Bán két és fél oldalon át részletezi Balázs Béla konzultánsi javaslatait. Eddig is tudtuk, hogy vitájuk volt, és hogy Bán önérzetesen visszautasította a filmjébe való beavatkozást. De Balázs javaslatainak eddig csak kis részét ismertük, Balázs Béla egy későbbi leveléből. Bán jegyzőkönyvi alaposságú, tárgyszerű felsorolása alapján érzékelhető, hogy Balázs javaslatai nyomán egy más Talpalatnyi föld került volna bemutatásra. Röviden: nem lett volna jobb, sőt. Azonban Bán ebben a levélben azért érvel, hogy az igazgatóság ne fogadja el a módosítási javaslatokat. Nem is fogadták el, talán azért sem, mert az idő sürgetett: a film bemutatójáig már csak három hét volt. A Talpalatnyi föld tehát nem változott és úgy vált filmtörténeti klasszikussá, ahogy Bán megrendezte.

Szokatlan módon, öt nappal a december 23-i bemutató előtt közölte a nagyhatalmú pártlap, a Szabad Nép Balázs Béla „jegyzeteit” a Talpalatnyi föld-ről. Balázs egy szót sem szól a konzultánsi afférról, hosszasan dicséri a filmet. Egyetlen kifogása van: hiányolja, hogy „az öntudatos munkásság szervező forradalmi ereje” (azaz a párt…) nem jelenik meg drámai formában a filmben. Végső soron azonban dicsérve szól „a rendező és operatőr kitűnő, komoly munkájáról”. Ám a történet ezzel nem ért véget. Januárban Balázs személyesen próbálta meggyőzni Bánt, hogy a külföldi forgalmazás számára mégiscsak vágják át a filmet. Bán 1949. január 21-i levelében udvariasan, de határozottan visszutasítja a beavatkozást: „…nem vagyok kezdő és vagy kielégítőnek tartják képességeimet, vagy nem. Ha igen, akkor bízzák rám a filmet, ha nem, rendeztessék mással.” Furcsa lenne, írja, hogy „éppen a filmem nagy és szép sikere után” elfogadna egy művészeti tanácsadót. Balázs Béla ezek után levélben fordult a hatósághoz, a Filmhivatalhoz, hogy át kell vágni a filmet, mert komoly ideológiai hibák vannak benne, nem vihető így külföldre. Az illetékesek azonban nem nyúltak a filmhez, a Talpalatnyi föld változatlan formában aratott sikert külföldön is.

Bán Frigyes kitüntetései a dobozokban...

Kossuth díj(ak) és polgári öntudat

A hagyaték szép emberi dokumentuma egy levél, melyet Bán két héttel azután írt a filmgyár igazgatóságának, hogy 1950-ben megkapta (első) Kossuth-díját. Talán először írta így alá magát: Bán Frigyes, Kossuth-díjas rendező. Azt kéri, hogy a filmgyár foglalkoztasson újra két idős művészt, Kornai Margitot, Balogh Béla filmrendező özvegyét és Deésy Alfréd filmrendezőt és színészt. „Komoly anyagi gondokkal küszködve élik öregségüket, múltjukhoz, filmművészetünk és filmiparunk alapjainak lerakásában szerzett érdemeikhez nem méltó körülmények között.”- írja. Bánt a személyes hála is vezette: Deésy is és Balogh Béla is segítette őt annak idején, pályakezdőként. 1950-re a rendezőnek már meg kellett tanulnia a kurzus nyelvét. Így kezdi levelét: „Népi demokráciánk egyre szélesebb rétegekről kíván gondoskodni. Munkát ad a dolgozóknak, teljesítményeket jutalmaz, biztosítja a betegellátást és biztosítani kívánja az öregkor gondnélküliségét is.” A levél sikerrel járt, Balogh Béláné még dolgozhatott a filmgyárban, és Deésy is kapott további kisebb szerepeket, többek között Bán két filmjében is (Szegény gazdagok, Semmelweis).

Ugyanaz az emberi-művészi öntudat és gerincesség, melyet a Balázs Béla ügyben tapasztaltunk, jellemzi Bán leveleit a legsötétebb Rákosi korszak éveiben is. 1951 novemberében nem fogadja el a tagságot a gyár Művészeti Tanácsában. „…Én a Filmgyártó Vállalathoz csupán egyszerű rendezőként szerződtem és fizetést is csak ezért kapok.” 1952 februárjában gyilkos gúnnyal illeti azokat a vezetőket, akik mindenbe beleszóltak a Tűzkeresztség című film készítésekor, és utólag rajta kérték számon a sematikus végeredményt. „Hogy ezek után milyen prémiumot érdemel a rendező, annak elbírálását azokra bízom, akik a rendezőt oly sikeresen vették rá egy olyan film elkészítésére, amilyenhez semmi kedve nem volt és a jövőben még kevésbé lesz.” 1953 júliusában a Rákóczi hadnagya című film viszontagságairól ír az igazgatóságnak: „Mindenekelőtt a legélesebben tiltakozom az ellen, hogy a gyár – személy szerint a vezérigazgató – immár sorozatosan valósággal rendező- és íróellenes javaslatokat tegyen a Minisztériumnak. Olyan javaslatokat, melyekkel sem az író, sem én nem értünk egyet.” Miután konkrétan felsorolja a beavatkozásokat, így zárja levelét: „…különösen az utóbbi két esztendőben egyre-másra születnek olyan ügyrendi üzemi, igazgatói szabályok és rendelkezések, amilyenekről státuszba lépésem idején szó sem esett, de még csak nem is álmodtunk, és amelyek számomra egyre terhesebbé és ellenszenvesebbé teszik a filmrendezői pályát. Nem tudok és nem is óhajtok az elbürokratizálódás mocsarában fuldokolni, és ezért egyre problematikusabbá válik számomra hivatásom ellátása.”

Olyan kemény megfogalmazások ezek, amelyeket abban a korban az emberek legfeljebb szűk családi vagy baráti körben engedtek meg maguknak. Ugyan Bánt védték filmjei sikerei, a Kossuth-díjak, de a gyár személyzeti osztályán gyűltek az őt fenyegető dokumentumok.

...és kitűzve egy 1954-es fotón

A káderanyag-dosszié

Az 1948-as kommunista hatalomátvétel után az államosított vállalatok személyzeti osztályain, így a filmgyárban is, gyanakvó szorgalommal gyűjtögették a munkatársak „káderanyagait”. A fő kérdés az volt: politikailag megbízható elvtárs-e az illető?! A dolgozók félelemmel és gyűlölettel gondoltak a róluk gyűjtött titkos anyagokra. Az 1956-os forradalom idején volt, ahol elégették a káderdossziékat, de volt, ahol egyszerűen kiosztották, kinek-kinek a magáét. Ez történt a filmgyárban is, és Bán Frigyes hazavitte, megőrizte a kapott anyagot. A hagyatékból most az Archívumba bekerült dosszié közel harminc kisebb-nagyobb tételt tartalmaz. Jelenleg úgy tűnik, hogy ez a leggazdagabb ránk maradt ilyen anyag-együttes a Rákosi-korszakból.

A dosszié anyaga a hivatalos jellemzésekkel kezdődik. „…ha rendszeresen marxista oktatásban lesz része, biztos, hogy helyes irányba tudatosan fog kifejlődni ösztönös szemlélete.”- írja róla 1951-ben a pártbizottság. Mindegyik hivatalos jellemzés dicséri művészi munkáját, azonban nem mindig tudható, hogy őszintén-e, vagy csak kényszerűen, hiszen többszörös Kossuth-díjasról van szó. A negatívumokat szenvedélyesen gyűjtik: szó van Bán önfejűségéről, kispolgári szemléletéről, arról, hogy kihúzza magát a közösségi életből.

A személyzeti osztály vezetője „Feljegyzés”-ben foglalja össze ismerkedő beszélgetését Bánnal. Ha Bán ezt mondja: „…szereti… kifejezni a dolgokat úgy, ahogy vannak a valóságban, hamisítatlanul”, akkor ez a személyzetis számára azt jelenti: „nyilvánvaló realizmusának elhajlása a naturalizmus felé.” De van súlyosabb kifogás is ellene. „Bánnak … politikai világnézete végeredményben nincs… A világnézetét a zsebében hordja a pénztárcájában. Végtelenül anyagias.” Ha Bán kiáll régi filmszakemberek érdekében, ezt a személyzetis így rögzíti: „Határozottan intrikus, aki úgy véli, hogy ’kollégáit’ és a többi akármilyen reakciós filmszakembert meg kell védenie – velünk [t.i. a kommunistákkal] szemben.” És egy vád, ami még talán igaz is lehetett: „tudatos törekvése az, hogy ’politikailag ne kompromittálja magát’ a jelenlegi rendszer mellett.” De egy friss Kossuth-díjas rendező jellemzését mégis optimistán kell zárni: „Mindennek ellenére sokat kellene Révai [Dezső, igazgató] elvtársnak és nekünk vele együttlenni, foglalkozni vele személyesen sokkal többet, mert filmjeivel a fentiek dacára is végeredményben határozottan és tehetségesen állásfoglal mellettünk – talán akarata ellenére.”

De nemcsak magát Bánt vallatja a személyzetis, hanem egy-egy film után megkérdezi kollégáit is, hogy mi a véleményük Bán munkájáról. A válaszokról is feljegyzés készül.

Néhány személyes irat

A papírgyártó, öngerjesztő személyzeti munka teljes abszurditása áll előttünk egy levélváltásban. A Danuvia Szerszámgépgyár személyzeti osztálya információkérést küld a filmgyárnak:
„Felkérjük az elvtársakat, hogy Bán Frigyesről (aki Önöknél filmrendező, kétszeres Kossuth-díjas) egy részletes információt szíveskedjenek küldeni. Az inf. térjen ki a nevezett munkájára, munkatársaihoz való viszonyára, valamint politikai magatartására. Fentiekre azért van szükség, mert a fent nevezett testvére, Beller László vállalatunknál dolgozik fontos beosztásban…”

A filmgyári személyzetis öt sorban válaszolt: „Apja nagykereskedő volt. Őmaga megszakításokkal 1922 óta vesz részt a filmgyártásban. A felszabadulás óta több kiváló magyar filmet rendezett, kétszeres Kossuth-díjas, a Magyar Népköztársaság érdemrend tulajdonosa, pártonkívüli. Mai életünktől nagy mértékben el van szakadva, arisztokratikus módon távoltartja magát a gyár életétől.” Befejezésül pedig visszalő, ő is információt kér Bán testvéréről, Beller Lászlóról, Bán „anyaga kiegészítésére”.

A rövid levélke végén, eltérő gépeléssel még egy mondat van hozzáfűzve: „Némi fejlődés az utóbbi időben tapasztalható nála.” Úgy látszik, amikor aláírta a levelet, a személyzetis rájött, hogy egy sokszorosan kitüntetett rendezőről mégsem írhat csak ennyit és így, ezért odagépeltette a kiegészítést titkárnőjével.

Elképzelhetjük, hogy ha az ország három vezető filmrendezőjének (Bán, Keleti, Gertler) egyikével így bántak, mi juthatott az egyszerű filmgyári dolgozóknak?!

Az 1956-os kitűző 

Rákosi-címer, Kádár-címer, Kossuth-címer

A hagyaték számos tárgyi emléket is tartalmaz, apróságokat, amelyek azonban szintén jellemzik az embert és a kort, amelyben élt. Itt van Bán katonakönyve, melyet 1951-ben, 49 éves korában állítottak ki neki. Itt van a filmfőigazgatósági igazolvány, mely szerint Bán és kísérője ingyenjegyre jogosult az ország bármely mozijában. Itt van a törzsgárda jelvény és az igazolvány, hogy jogosult viselni a Magyar Népköztársasági érdemrend IV. osztályának kitüntetését. És itt vannak maguk a kitüntetések.

Az „érdemes művész” kitüntetést Bán még a Rákosi-korszakban kapta, a jelvényen ott a szovjet mintájú Rákosi-címer, a kalapáccsal és a búzakalásszal. De van ugyanebből a jelvényből egy másik példány is, amelyen már a Kádár-címer látható, közepén a címerpajzzsal, és a háromszín zászlóval. Nyilván kapott egy javított példányt, hogy a kitűntetés 1957 után is hordható legyen. 

 De a legérdekesebb darab nem egy kitüntetés. Apró kitűző, férfikörömnél alig nagyobb. Zománcozott Kossuth-címer, alján a dátum: 1956. X. 23.  Miután semmi jele nincs annak, hogy a hagyatékhoz 1969 (Bán Frigyes halála) után bármit is hozzátettek volna, fel kell tételeznünk, hogy ez a kitűző is korábbi. Akár a forradalom alatt készítették, akár a forradalmat követő hónapokban, Bán megőrizte. Még szerencse, hogy titokban maradt.